A Csernobili V. I. Lenin atomerőmű négyes blokkja romokban hevert. A robbanás szétvetette a reaktort, a maganyag és olvadt grafit keveréke szanaszét terült.
Először Vladimir Szavenkov, a Turboatom mérnöke lett rosszul. Viktor Proszkurjakov mérnököt 100%-os sugárzás érte, amikor a nyílt reaktormag mellett próbálta a moderátorokat elindítani. Toptunov és Akimov megpróbálták újraindítani a hűtést. Kevesebb, mint egy perc alatt kaptak halálos dózisú sugárzást. Varszinian Orlov helyi orvos három órán át látta el a helyszínen a sérülteket, majd hajnalban betegeivel együtt a moszkvai Hatos Kórházba szállították. Napokkal később mind elhunytak.
Likvidátorok és biorobotok
A gépház teteje lángokban állt, a tűz terjedt a hármas blokk felé. Nem volt idő gondolkodni, oltani kellett. A helyszínre érkező tűzoltók nem tudták mi történt, de nem is kérdeztek semmit.
Hősiesen küzdöttek a lángokkal, locsolták a kátránnyal bevont tetőt, a kigyulladt turbinákat, még a reaktormagot is. Olyan forróság volt, hogy a bakancsuk talpa ráolvadt az aszfaltra. Vladimir Pravik huszonhárom éves, bátor tűzoltó ért elsőként a helyszínre. Kollégáival a reaktorépületben lévő és a reaktormag körüli tüzeket kezdte oltani. Nem tudta, hogy mekkora veszélynek teszi ki magát. Társaival a moszkvai kórházba szállították, ahol halála pillanatában már nem volt bőr a testén, barna szeme kékre változott, haja, körmei és a fogai kihullottak, és őt is, mint számtalan másik tűzoltót, ólomkoporsóban temették el. Ő volt az első likvidátor. Százezrek követték, oltották a grafittüzet, segédkeztek a radioaktív romok eltávolításában és építették a szarkofágot. Először távirányítású robotjárművekkel próbálkoztak, de a sugárzástól azok szinte azonnal irányíthatatlanná váltak. Az egyetlen megoldás az volt, hogy emberek saját kezükkel takarítsák el a halálos törmeléket.
A szovjet kormány biorobotoknak nevezte a munkásokat, tűzoltókat, katonákat, rabokat. Sokan önként jelentkeztek az embert próbáló feladatra, másoknak nem volt választásuk. Kiskatonákat, tartalékosokat vezényeltek a helyszínre, a környékbeli börtönök rabjait is odaszállították, a helyszínen összetákolt védőruhákban kellett dolgozniuk. Egy személy 45 másodpercet lehetett az erősen radioaktív reaktortetőn és a reaktor közelében. Volt, aki ennek sokszorosát töltötte a sugárzó törmelék között, és volt, aki már pár másodperc után rosszul lett.
Az UNSCEAR (Az ENSZ Atomsugárzás Hatásaival Foglalkozó Tudományos Bizottságának) 2011-es tanulmánya szerint a katasztrófa felszámolásán dolgozó 510 ezer munkás átlagosan 120 mSv (A károsító hatás mértékét fejezi ki a dózisegyenérték, egysége a sievert – Sv) sugárdózist kapott 1986 és 1990 között.
Azon 600 likvidátor közül, akik április 26-án a helyszínen tartózkodtak, 237-nél diagnosztizáltak akut sugárbetegséget, a balesetet követő három hónapban huszonnyolcan, majd a következő évben huszonhárman haltak meg. A túlélők esetében a felépülés évekbe tellett, komoly műtétek voltak szükségesek, a bőrátültetéstől egészen a csontvelő átültetéséig. A pajzsmirigyrák előfordulása 5,6-szorosára nőtt az átlagnak, a női munkásoknál másfélszer annyi emlőrákot diagnosztizáltak, és a leukémia kockázata is jelentősen megnövekedett. Azok a likvidátorok, akik túlélték, mára az ötvenes éveik elején járnak és visszatérő vendégek valamelyik orosz kórházban. Mindegyikük hős. Több mint félmillióan áldozták fel testi és lelki épségüket, életüket. Egy olyan világméretű katasztrófát hárítottak el, ami alapjaiban rengette volna meg az egész emberiséget. Jutalmuk száz rubel és egy oklevél volt, némelyikük bátorsági érdemrendet is kapott.
A likvidátorok húsz százaléka később öngyilkosságot követett el.
Színtelen és szagtalan
A radioaktivitás láthatatlan, nincs színe, nincs szaga, áthatol mindenen, az országhatárokat sem tiszteli. Az egyik legveszélyesebb sugárforrás az erősen rákkeltő 131Jód. A 137Cézium évszázadok múltán is jelen lesz a környezetben, főleg a talajban. Vadon termő bogyókban és gombákban halmozódik fel. A 90Stroncium 2000 éven át érezteti csontvelő-károsító hatását. Az erősen toxikus 239Plutónium több ezer éven át bomlik, porszemcsékkel belélegezve tüdőrákot, gégerákot okoz. A robbanást követően az atmoszférába került veszélyes nemesgázok nyomait a nyugati félteke szinte mindegyik országában kimutatták. Mennyisége a légáramlatoktól és az esőzéstől függött. Fehéroroszország kapta a legnagyobb adagot, főként a Gomel régió volt erősen érintett. A sugárzás következményeit a mai napig homály fedi, de már tíz évvel a katasztrófa után egyértelmű volt, hogy a radioaktív anyagok hatása az ukrán és fehérorosz lakosságra nem elhanyagolható.
Egészségügyi következmények
A 131Jód radioizotóp hatása volt a legszembetűnőbb, főleg azoknál, akik a baleset idején 0–15 évesek voltak. A pajzsmirigyrák előfordulási aránya nagyban nőtt, nemcsak a katasztrófa sújtotta terület közelében, hanem 250 kilométerrel távolabb is.
A Gomel térségben több, mint 200 esetben diagnosztizáltak pajzsmirigy-karcinómát 1990 és 1995 között, főleg a 10 évesek körében, azóta az előfordulási ráta 200-szorosra ugrott a nyugati országokéhoz képest, ahol gyermekeknél ez egy rendkívül ritka megbetegedésnek számít. Fehéroroszország területén 1986-tól 1996-ig több, mint 450 esetben állapítottak meg pajzsmirigyrákot, általában tizenöt évnél fiatalabbaknál. Az esetek 60%-nál a daganat áttétes volt. Az IAEA (Nemzetközi Atomenergia-ügynökség) jelentése szerint a Fehéroroszországban és Ukrajnában egyre gyakrabban megjelenő gyermekkori pajzsmirigyrák a csernobili baleset közvetlen következménye.
Egy másik, közvetlen a balesethez köthető betegség a Csernobili Szívbajnak nevezett kórkép. A katasztrófa utáni években ütötte fel a fejét, és máig nagyon gyakori. Ez a veleszületett betegség a szívet és a keringési rendszert érinti. Általában enyhe formájában szívritmus-zavarokkal, magas vérnyomással jár, de megnyilvánulhat bármilyen formájú szívelégtelenségben, a kardiovaszkuláris rendszer fejlődési rendellenességeiben. Gyakoriak a szív pitvara és kamrái között tátongó lyukak, az érszűkületek és értágulatok, és ezekhez gyakran társulnak egyéb vérképzési rendellenességek, mint amilyen a trombofília. A beteg gyerekek gyógykezelése rendkívül drága, ezért sok esetben a diagnózis felállítása után a szülők egyszerűen lemondanak róluk, és árvaházba kerülnek, ahol a túlélési arány kicsi.
Radiofóbia és abortusz
A balesetet követő hónapokban Európa-szerte megugrott a törvényes művi vetélések száma. Dániában és Görögországban több, mint 2500 terhességet szakíttattak meg aggódó anyák, holott orvosilag nem volt indokolt.
A pánik annak volt köszönhető, hogy a médiában megjelent hírek gyakran ellentmondásosak voltak, sok esetben szakemberek vitáztak össze a tévé képernyőin, ezzel is fokozva a világszerte kialakuló sugárfóbiát. Új nevet is adtak a jelenségnek: sugárfóbia-szindróma. Fehéroroszországban és Ukrajnában a várandós nők manapság egyre kevésbé bíznak az orvosokban, és a baj legkisebb jelére képesek megszakíttatni a terhességet. Sajnos, a Gomel régióban az elmúlt három évtizedben megugrott a genetikai hibákkal születő csecsemők száma. Az árvaházak tele vannak a legkülönbözőbb veleszületett betegségekben szenvedő gyerekekkel, a vízfejűségtől kezdve a hiányzó vagy csökevényes végtagokon át egészen a jó- és rosszindulatú daganatokig. Az, hogy valóban a csernobili baleset következményeképp jelennek-e meg ezek a szörnyű rendellenességek, mindmáig nem tisztázott.
A zóna és a szellemváros
Harminchat órával a baleset után Pripjaty városát és a környező kisebb településeket örökre kiüríttették. Ezt a lakatlan területet ma 30 km-es zónának hívják, Ukrajnából jócskán áthúzódik Fehéroroszországba, formája szabálytalan, és magában foglalja a 10 km-es zónát, ami a legszennyezettebb, és aminek szívében ott áll a szarkofágba zárt reaktor.
A zónába külön engedéllyel lehet csak belépni, katonai őrizet alatt áll. Területe főleg cézium, stroncium és plutónium izotópjaival szennyezett. Némely részein a radioaktivitás szintje már visszatért a normálisra, és akár lakható is lehetne, de az újratelepítést valószínűleg sohasem engedélyezik majd. A hatvan évnél idősebb személyek visszaköltözhettek otthonaikba, maguknak termesztik a zöldségeket, nevelik a baromfit, és bármivel, amit elfogyasztanak, mérgezik magukat. A zóna állat- és növényvilága mára burjánzik, sok őshonos faj visszatért, sikeresen szaporodnak a barnamedvék, amiknek évszázadok óta csökkent a számuk, illetve a kihalás szélén álló őshonos hiúzok is. A ritka fajok mellett megjelentek a genetikai hibákkal rendelkező egyedek is, az albínó fecskék, a hatlábú nyulak és őzek, illetve minden 100 begyűjtött rovar közül 12 valamilyen rendellenességben szenved.
Pripjaty városa a panellakásokba zárt pillanat. Minden úgy áll, ahogyan a lakosok 1986. április 28-án hagyták. Örökre szellemváros marad, sohasem használt körhintával és a lakosok által hátrahagyott üzenetekkel az ajtókon: „Ne bántsák Zulkát, ő egy jó cica!” , „Kérem, ne lopjanak el semmit, ez mindenünk, három nap múlva visszajövünk. Köszönjük!”. A város lakói nem térhettek vissza otthonaikba, nem térhettek vissza macskáikhoz, kutyáikhoz. Ők voltak Európa első nukleáris menekültjei.
Mi, akik csernobili generáció vagyunk, akik egyidősek vagyunk a rozsdás szarkofággal, a szennyezett talajjal és a zónával, felelősek vagyunk a jövőért. Nekünk kell biztosítani gyerekeinknek a tiszta környezetet, az iható vizet, a lélegezhető levegőt, az élvezhető napsütést, az ehető gyümölcsöt. Nekünk kell biztosítani azt, hogy soha többé egy kislánynak se kelljen hátra hagynia cicáját, hogy senkinek se kelljen menekülnie egy láthatatlan ellenség elől, és hogy soha ne legyen szükség olyan bátor emberekre, mint azok, akik most, ötvenévesen szenvedik a 45 másodperc következményeit.
A mi felelősségünk, hogy a Csernobilben történteket soha ne felejtsük el, ahogy az is, hogy soha meg ne ismétlődjön!
