Egy kis pihenés (Ótos András felvétele)
Mit írjak? Miről írjak? Arról, hogy rossz időben születtem? Arról, hogy több mint fél évszázados életem túlnyomó részét egy nyugtalan időben éltem le, arról, hogy félek, mi lesz majd később, mi vár még rám, a gyerekemre? Arról írjak, hogy amióta az eszemet tudom, folyamatosan olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik útilaput kötnek saját talpukra. Már negyven évvel ezelőtt rengetegen távoztak vidékünkről a jobb megélhetés reményében. Németországba, Kanadába, Ausztráliába, és ki tudja, hogy hova vándoroltak. Ez a kisebbfajta népvándorlás tizenöt évig tartott. És tart a mai napig. Közben háborúk dúltak, szétesett országunk. A megfélemlítettek, az elűzöttek elárasztották az utakat, hömpölygött a szerencsétlen tömeg az ország egyik feléről a másikra. Ezek között a menekültek között nagyon sokan még a mai napig sem leltek otthonra, menekülttáborok barakkjaiban élnek. És itt van ma az a sokmilliós tömeg, amely a háború, a szegénység elől menekül Ázsiából, Afrikából. A hírekben hallom, hogy húszmillióan akarnak Európába letelepedni, Németországban már egymillióan vannak. Itt vonulnak el mellettünk. Nézzük ezeket a szerencsétlen embereket, akiket nem riaszt vissza sem a hőség, sem a térdig érő sár. Csak jönnek és jönnek. Itt egyelőre még csak átvonulnak. Vajon hány évig tarthat még húszmillió ember útkeresése? És ha majd vége lesz, nekünk is el kell indulnunk? Ismerőseim közül sokan azt mondják, hogy nekünk is menni kéne. Lehet, hogy igazuk van, de hova menjünk?
Az alábbi felvételek Šidnél készültek a menekültek egy rövid megállójánál, a szerb–horvát határon. Jól nézzék meg, ez várna ránk is?
Tolókocsiban az anya, ő vajon hogyan jut majd át a határ előtt tolongó többezres tömegen?
