Az újonnan elkészült Mária bemutatása százvári barokk templom felavatására várnia kellett az ortodox hívőközösségnek, hiszen csak az épület készült el. Az ikonosztázra és a berendezésre még gyűjtötték a pénzt a hívőktől, akik nehezen adakoztak, mert sajnálták régi lakhelyük elhagyását és a császárnő által elrendelt helyváltoztatást. Mindent újra kellett kezdeniük, távol a Dunától és a Mosztongától, a régi, megszokott, kalózkodó életmódtól, s most csak a mezőgazdaság felé irányulniuk.
Annyi jót láttak ugyan a költözésben, hogy jobb minőségű földet juttattak nekik új helyükön, ahol a gabona a többszörösét termi, mint az előző határban. De a régi falujukból nem hozhatták át házacskáikat, kis kápolnájukat, amelyet az ő patrónájuknak, az Istenszülő mennybevételének szenteltek. Csupán az ingóságokkal érkeztek az akkortájt jobbára csak a német telepeseknek szánt, jó minőségű termőföldre. Gabonatermesztésbe kezdtek, búzát, kukoricát termeltek, méghozzá nagy mennyiségben, amelynek fölöslegét a zombori vásáron értékesítették, vagy pedig az ottani kikötőbe vitték, hogy a Dunán elszállítsák távoli vidékekre. Az állattartáshoz szükséges termékmennyiség bőven megtermett, s a falu határában nagy kiterjedésű legelőket járta a jószág. A leleményes gazdák hamar gyarapodni kezdtek, jó házakat építettek, szinte minden udvarban hombár is állt a szemestakarmány tárolására. Csak éppen a vallási életükhöz tartozó vasárnapi miselátogatáshoz, a szluzsbához ki kellett gyalogolniuk vagy szekerezniük a folyócska partján maradt, vodicaként is tisztelt kis templomba. Az pedig rossz idő esetén szinte lehetetlenné vált. Épp ezért kezdték meg a gyűjtést az új település központjában egy új, barokk stílusú templom építésére, s a karlócai pravoszláv pátriárka támogatását elnyerve szaporán haladt is a munkájuk. Helybéli és zombori asztalosok dolgoztak a berendezés elkészítésén, míg az ikonosztáz freskóit egy fiatal szerb ikonfestőre, Jakov Orfelinre bízták, a barokk fafaragás pedig ismeretlen faszobrász munkája lett. A falak festése után már fel is szentelték a templomot, s a határban álló kis kápolna árván maradt, pusztán pünkösd ünnepén nyitották ki ünnepélyesen, s a védőszent, az Istenszülő mennybevétele napján csukták be a közelgő téli időre.
Az új templom a pravoszláv barokk templomok között kiemelkedett szépségével. A környéken nem is épült egyetlen bizánci stílusú szerb templom. Az egyre gyarapodó közösség bőségesen ajándékozta, gazdagította. A templom köré egészen Aradról rendelt különleges hársfacsemetéket ültettek. Három pópa szolgálta a híveket. Az érseki trónt már rokokó oszlopok díszítették. Az ikonosztáz faragott kereteit bearanyozták. A templombelső közepén sokágú csillár lógott a mennyezetről. Hosszú létra segítségével cserélte rajta a crkvenyák a gyertyákat.
Az első húsvét közeledtével jutott eszükbe a nagypéntek esti liturgikus kellék, a keresztfán kiszenvedett Krisztust ábrázoló szent szőttes, a plaštanica, azaz a szent sírt ábrázoló, domború részekkel alakított szőttes. A régi kápolnában ugyan használtak egy kartonra festett figurális képet, de az elszakadt a költözés során, s később így el is kallódott. Összeült a három pap, a falusi kenéz, azaz a bíró és a jegyző, hogy megvitassák e hiányosság pótlásának módját. Arra a megállapodásra jutottak, hogy kényszerből az első húsvétra még nem lesz kész, de igyekezni fognak mielőbb elkészíttetni.
Százváron több ikonfestő is tevékenykedett, jobbára a korábbi pópa családjából való férfiak. Ők üvegre festették az ikonokat, s ismerték műveiket az egész Bácskában. Két Popović nevű ikonfestegető férfit bíztak meg egy szép plaštanica tervének az elkészítésével. Az amatőr festők papírra festették le színesben a szent sírt, a keresztről levett Krisztus testét, a mellette álló anyát, a holttestet a sírba helyező Arimathiai Józsefet és János apostolt s még néhány személyt, akik Krisztust lepelbe takarták, s úgy helyezték el a sírban. Ez a lepel a pravoszláv templomokban a nagypénteki szent sír ábrázolása. Bibliai szöveget is írtak a kép alá ószláv nyelven s természetesen kalligrafikus cirill betűkkel. Ezt a prototípust kellett lenből és pamutból megszőnie szövőszéken a faluban a legügyesebbnek tartott szövőnőnek. A vásznat háromdimenzióssá úgy szőtték, hogy a rajta levő figurák kidomborodjanak, magasabbak legyenek a vászonalaptól, de nem ráapplikálva, hanem eredetileg vastagabbra s magasabbra szőve. Nagy szakértelem és türelem szükséges ilyen iparművészeti kellék elkészítéséhez, többszínű pamutfonal s aranyszál, ha díszesebbé kívánták tenni. A szövőszéken való ilyen munkamódszer kiváló ismeretét kevesen tudták elsajátítani.
Épp ezért a százváriak eleinte a redneki apácakolostorból gondoltak rendelni egy ilyen liturgikus kegytárgyat, az eklézsia pénztára azonban igen szerény lett a sok díszítés után. Így azután a szerbek jól ismert közmondásának utasítását követve, miszerint uzdaj se u se i u svoje kljuše (bízzál a saját erődben), otthoni szövőmestert kerestek. A százvári egyházfik végigkérdezték a falu asszonyait, hogy kit vélnek maguk között a legügyesebbnek s legprecízebb kezűnek. Nehezen tudtak a nők egyetérteni, főleg a munkáért való járandóság hallatán. Végül is egy középkorú özvegyasszonyra, Vera Pavkovra esett a választás, őt kérték meg az új plaštanica elkészítésére. Vonakodott az asszonyka a nehéz munka miatt, de a jutalék csábítóan hatott rá. Egy évet adtak neki a munka elvégzésére. Az anyagokat a falusi bíró vállalta beszerezni.
Vera szövőnő értett a domborműszövés technikájához a jól felszerelt szövőszékén. Ezen szőtte a százváriak új templomába a szépséges plaštanicát egy évig. A fonalak árát már a bíró is megsokallta, főleg a belgrádi manufaktúrából hozatott aranyszálakért adottat. A közösség azonban szépet akart. S mire elérkezett az új húsvét, a munka el is készült. Mindenki várta a nagypéntek délutáni liturgiát, amikor a templom közepén egy asztalra kiterítették a bordó alapú szőttest a keresztről levett Krisztus domborúra szőtt testével, a mellette állók feje fölötti glória aranyhímzéssel, mint ahogy a peremre szőtt betűkkel is. Áhítattal közelítette meg a hívők serege az új kegytárgyat, és lehelt rá csókot a maguk szokása szerint. Mindenki elégedetten szemlélte a templom új szerzeményét. Olga asszonyt tisztességesen kifizették. Nagyszombaton délben már félre is tették az asztalt a templom közepéről, az egyik bejárat mellé, mert a feltámadási ceremoniális kellékek vették át a főszerepet a szentélyben. Az elkövetkező években nyugodt, békés ünnepeket ültek Százváron.
Néhány esztendő múlva egy idős, hosszú, ősz szakállú ortodox szerzetes zarándokolt a vidéken. Százvárra a Mosztonga melletti kocsiúton érkezett, de nem a faluba, hanem a régi Vodicához. A kis épületet kereste, amelynek tetőzete megrogyott, a falain a tapasztás néhány helyen már teljesen leomlott, kilátszott az eredeti fonott sövényfal. Ajtaját zárva találta. A kis kápolna melletti kút rovása hézagossá lett, kútgémje kidőlt. A zarándok a közelében álló diófa árnyékába telepedett, ott imádkozott, majd az öregek rekedt hangján egy fohászt énekelve háromszor körbejárta a kis templomot. Ezek után indult a dűlőúton a falu felé. A pár éve emelt új templom előtt megállott, háromszor keresztet vetett, majd a nyitott oldalajtón, amely fölött a Mária bemutatása freskó jelezte a védszentet, belépett a templomba. Az ortodox keresztények elvárásainak megfelelően viselkedett. Körülnézett. Jól megfigyelte a részleteket. Az első sor egyik padjára ülve imádkozott. A templomudvar szélén álló paplakból követni lehetett a szentélybe lépőket. Hamar elő is került egy fiatal, jól megtermett, szakállas pap. Szerb nyelven köszöntötték egymást. A százvári elöljáró nem ismerte az idős zarándokot. Megkérdezte, miben segíthet neki.
‒ Messziről jött zarándok vagyok. Az Istenszülő kegyhelyeit járom. Ide is azért jöttem. Ebben a nagy faluban és ebben a szép istenházában nagy szomorúság ülte meg a lelkem. Az én keresztény testvéreim itt, helyben, megerősödve tisztelik az Istenszülőt. Cifrálkodásból nincs hiány, mondhatom. Bizonyára büszkék is egyházukra ‒ kezdte mondandóját a zarándok.
‒ Szeretjük a templomunkat. Láthatja, milyen szép minden. Százvár ékessége ‒ dicsekedett a fiatal pap.
‒ Isten dicsőségét hirdeti. De a százváriak elnyert kegyelméért, új helyükön való megmaradásuk üdvös létéért elfelejtették a hálát, és eldobták a hitbuzgalom régi ereklyéjét. Keresztény mivoltuk csorbája a düledező fogadalmi kápolna a Mosztonga partján. Az Istenanyát legnagyobb ünnepén hagyták magára. Hivalkodó bűnös közösség! A feloldozásért könyörögni fogtok ‒ fejezte be a zarándok. Keresztet vetett, s kifordult a templomból.
A pópa meghőkölve állt e szavak hallatán. Nem hitte el, hogy az ő templomukat ilyen szitok érheti. Letérdelt az ikonosztáz Mária-képe elé, s fájdalmasan imádkozott. De lelkét nem töltötte el nyugalom. Megérezte a bajt. A sok költség miatt nem mert szólni a hívekhez. Az egyházközséget sem értesítette. Bűnbánóan hallgatott.
A zarándok látogatása után hetednapra akkora vihar támadt, hogy a jégeső elverte a gazdag termőföldű határ felét, fákat döntött ki, háztetőket kezdett meg, alacsony fekvő házakat öntött el a víz. Jajveszékelt az egész falu. A nyárközépi vihar elmúltával, amikor már közlekedni lehetett a sáros utakon, a pópa befogatta szekerét, és kihajtatott a Vodicához. Lelkiismerete vitte oda. A látványtól megeredtek a könnyei. Az apró kápolna és közvetlen közelsége sértetlen maradt. A szomszéd telken levő szőlőt mind elverte a jég. A folyóparti nyárfákat kettőbe törte, de a kis épületen több kár nem keletkezett, mint amennyi korábban is. A pap leszállt a szekérről, a szentélyhez ment, és hangos szóval könyörgött: Bogorodice, oprosti! (Istenanya, bocsáss meg!) Még aznap, az esti vecsernyén kihirdette a hívőknek a csodát. Hálaadást és bűnbocsánati körmenetet hirdetett meg vasárnapra a Vodicánál. A százváriak hitték is, meg nem is az elmondottakat. De közülük többen részt vettek ezen a liturgián, amelyen újra fogadalmat tettek a kápolna megjavítására.
A hívőközösség még azon az őszön megjavíttatta a Vodica épületét. Amikor elkészültek a munkával, ünnepi szluzsbát tartottak benne, körötte. Megnyugtatva érezték lelkiismeretüket.
Néhány év múlva a százváriak a tavaszi nagyböjtöt tartották. Húsvétra készülődtek. Tisztára takarították a templomot, beszerezték a három papnak a gyertyákat. A nagypénteki liturgiához elővenni készültek a pár éve készült remek plaštanicájukat. De az ikonosztáz mögötti szekrény ajtajáról hiányzott a lakat, s tárlójából hiányzott a liturgikus szövet. Keresték mindenütt, a templom minden zugában, azonban hűlt helye volt. Eltűnt a drága szőttes, amelyen Krisztus sírba tételét örökítette meg az ügyes kezű szövőasszony. E nélkül csonka lesz a húsvéti liturgiák legsúlyosabbika. Kétségbeesetten törték a fejüket a papok, s velük még a crkvenyák, a templomgondnok is. Nem találtak megoldást.
A legidősebb pópának eszébe jutott, hogy a Vodica kápolnájában létezett egy papírra festett plaštanica, de azt nem használták az új elkészítése óta. Azt sem tudták, hová tették. Raktárként a templomtorony lépcsőzete alatti üres fülkét használták, oda is benéztek. Semmi eredmény. Nagy gond és szomorúság ülte meg lelküket s agyukat. A fiatal pap gondolt egyet, mert felötlött benne az idős zarándok jóslata a bűnhődésről. Megbüntettek bennünket, mert ismét hanyagolni kezdtük a Vodicát. Menjünk, nézzük meg ott!, mondta testvéreinek. Az Istenszülő gondját viseli gyermekeinek.
Így jutottak ki húsvét előtt a százvári papok a folyóparti kápolnához. Körötte még a tavalyi avar, abból bújt elő a zöld növényzet. Fölemelték az ajtón a kulcslyukat takaró súlyos csapózárat, s kitárták a kis szentély ajtaját. A földön ott hevert a régi, kartonra festett s beszakított szent sír képe. Mindhárman a szívükhöz kaptak. Az nem létezik, hogy ezt itt hagyhatták a költözés során! Fölemelték a kartonlapot. Hangosan imádkozni kezdtek. Talán lesz most valami a templomban nagypénteken, még ha nem is az új és büszkeségüket növelő ereklye.
Hirtelen esni kezdett az eső, s egy erős forgószél becsapta az ajtót. Rájuk csapta. A kulcs kívülről maradt a zárban. Az erős szél elmozdította az ajtót. A papok megijedtek attól a gondolattól, hogy nem tudnak kimenni. Az eső és a szél azonban, ahogy jött, úgy el is vonult. Megpróbálták kinyitni az ajtót. Sikerült. Kilépve azt tapasztalták, hogy pusztán a kápolna fölött és körötte lett vizes a fű, pár méterre tőlük minden száraz maradt. Szó nélkül összenéztek. Keresztet vetettek. S a fiatal papnak akkor jutott eszébe az idős zarándok fenyegető jóslata. Magához, a szívéhez emelte a poros kartont. El is mondta társainak a régen hallottakat. Szótlanok maradtak hazáig, a falusi templomig, ahova a régi plaštanicát vitték. A templomba belépve ámulva látták, hogy az Istenszülő trónjára terítve ott díszelgett az elveszettnek hitt, új kegytárgyuk. Elébe helyezték a régit, letérdeltek, és buzgón imádkoztak.
A nagypénteki liturgián az új plaštanica alatt ott lapult a régi, az ősi szentegyház liturgikus kelléke is. S ezt hagyományként meghagyták az elkövetkező idők végezetéig. Húsvét után a duhovi, a pünkösdi ünnepig minden vasárnap tartanak bűnbánati liturgiát a Vodicán vezeklésként hanyagságukért. Pünkösd másnapján körmenettel nyitják ki a folyóparti kápolnát, s naponta egy-egy személy tartja felügyelet alatt Mária mennybevétele ünnepéig.
Nyitókép: Fotó: pixabay.com
