Megragadni a megismételhetetlent

Ha az ember Budapesten, az Andrássy úton sétálva befordul a Nagymező utcába, akkor az Operettszínházzal szemben, a Thália Színház mellett találja a Mai Manó Házat, amely díszes homlokzatával rabul ejti a tekintetet. Az épület első gazdája, Mai Manó császári és királyi udvari fényképész még a 19. század végén építette fel és alakította itt ki elegáns műteremházát, amely ma impozáns kiállítási helyszínként fogadja a látogatókat. Nem is akármilyen színvonalon, hiszen kétszer is elnyerte a Magyarországon dolgozó külföldi újságírók szavazásán a „főváros legjobb galériája” címet. Minderről bárki meggyőződhet, aki nemcsak az időszerű tárlatra kíváncsi, hanem küllemében is szemrevételezi az épületet. Legbölcsebb a nézelődést a bejárattal szemközti utcafrontról, a Halhatatlanok sétányáról kezdeni, ahol Magyarország neves művészeinek bronzba öntött lábnyomai láthatók. Törőcsik Mari vagy Tolnay Klári tűsarkúinak menetirányán haladva léphetünk be a sokak által csak „Manóház”-nak nevezett galéria kovácsoltvas kapuján, s az előtérben, ahol hajdan a fényképész legsikerültebb képei fogadták a „vetetkezésre” érkezőket, ezúttal a legutóbbi kiállítás plakátja fogadja a betérőt. Felvétel! – Pillanatok a 125 éves magyar film történetéből áll a plakáton, amely hirdeti, hogy a május végén megnyílt tárlat a magyar filmes alkotóknak és fotósoknak állít emléket.

Miközben lépkedünk a pazar eleganciával kialakított lépcsőházban az első szint kiállítótermei felé, átérezhetjük a századelő emberének elragadtatását, amint Róth Miksa üvegablakai és a részletgazdag mennyezeti freskó alatt elhaladva úgy vélhette: ezennel hátrahagyja a külvilágot, és olyan finom érzékkel kialakított helyre érkezik, ahol különleges bánásmódban részesülhet. S valóban, a plafonig érő, velencei tükörrel ékesített hajdani, szalonszerű fogadóteremből a kiállítási termekbe lépve a mai látogató is úgy találhatja, hogy más világba csöppent, a filmek és fényképek fellegvárába, ahol 125 évre visszamenően kalandozhat a magyar filmtörténetben. Már a tárlat címe – Felvétel! – egyaránt utal a filmgyártásra és a fotográfiára, amelyek a magyar kultúrtörténetben szervesen összefonódtak. Az úgynevezett stand- és werkfotózás a filmtörténet láthatatlan, ám nélkülözhetetlen kísérői, amelyek egyszerre szolgálták a film reklámját, dokumentálták a forgatás folyamatát, és gyakran önálló művészi értékkel is bírtak. Ezek a felvételek akár olyan pillanatokat is megörökítettek, amelyek a vásznon soha nem látszódtak, mégis elválaszthatatlanul hozzátartoznak a magyar film történetéhez.

A standfotók eredetileg a közönség csalogatására készültek, de mára a filmtörténet és a fotóművészet közös kincsévé váltak. Egy jól komponált felvétel képes a film hangulatát sűríteni, egyetlen képbe foglalva a drámát, érzelmet és történetet. A werkfotók pedig nemcsak a jelenetekbe, hanem a teljes forgatási folyamatba is bepillantást engednek: a színészek koncentrált figyelmébe, a stáb életébe, a díszletépítés és a filmkészítés fizikai és szellemi munkájába. E képek megmutatják a mozgókép születésének láthatatlan, mégis esszenciális pillanatait, amelyekben a fotográfus érzékeny tekintete gyakran művészi erővel ragadta meg a valóságot.

A Felvétel! című kiállítás két részből épül fel. Az első emeleten hét meghatározó magyar film stand- és werkfotói idézik meg a mozi emlékezetes korszakait. Megtekinthetők Schandl Teréz képei a Körhintáról, Inkey Tibor munkái az Egri csillagokról, Domonkos Sándor fotói A tanú forgatásáról, Markovics Ferenc képei a Szerelem című film világáról, Inkey Alice felvételei az Égigérő fű és a Pogány Madonna kulisszái mögül, valamint Gáspár Miklós fotói az Egészséges erotikáról. Ezek a felvételek nem csupán dokumentumok, hiszen önálló képi világukkal, beállításaikkal, fény-árnyék viszonyaikkal és kompozíciós megoldásaikkal a magyar fotográfia történetének fontos fejezeteit is gazdagítják. A kiállított képek között egyszerre találhatók dokumentumok és ismert vizuális toposzok, amelyek máig generációk kollektív emlékezetében élnek. E tárlat így egyszerre ünnepli a film indulását, valamint a stand- és werkfotográfia születését, e két médium találkozását, amelyek 125 éve formálják a magyar vizuális kultúrát, és amelyek közös története a Nemzeti Filmintézet gyűjteményéből most először rajzolódik ki ilyen átfogóan a Mai Manó Ház termeiben. A kiállítóterekben a legkisebbtől az ember nagyságú méretig különböző nagyításokban és elrendezésekben tekinthetők meg a képek, emellett az adott filmekről és a képeket készítő fotósokról is informálódhatunk. Rendkívül hatásos például a Körhinta című film képanyaga, amelyben érvényre jutnak Törőcsik Mari és Soós Imre ikonikus, körhintás jelenetei. Ezek Schandl Teréz képeinek köszönhetően váltak széles körben ismertté, elősegítve, hogy a magyar mozgókép a nemzetközi művészfilmes diskurzus részévé váljon.

Szintúgy ajánlatos Bacsó Péter A tanú című filmjének képanyagánál elidőzni, annak ellenére is, hogy sokaknak ismerős lehet a magyar filmtörténet nevezetes szatírája, amely a Rákosi-korszak groteszk világát mutatja be Pelikán József gátőr figuráján keresztül. A filmet elkészülte után betiltották, és közel egy évtizedig dobozban maradt. Hasonló sors várt vizuális dokumentációjára, Domonkos Sándor fotóira is, amelyek hosszú ideig nem kerülhettek nyilvánosság elé, e tárlaton viszont megismerhetjük őket.

Számomra legmegragadóbb a Makk Károly rendezésében készült Szerelem képanyaga. A magyar filmtörténet talán leglíraibb alkotása ez, amely érzékenyen egyesíti a személyes sorsok és a történelem traumáit. A film vizuális arculatának kialakításában kulcsszerepet játszott Markovics Ferenc, aki fotóival nemcsak dokumentálta, hanem formálta is a film emlékezetét. Közvetítette a film jeleneteinek hangulatát és érzelmi rétegeit. Az ő képeiből került ki a film plakátja is, amelyet megjelenésekor az adott év legjobb plakátjai közé soroltak.

A kiállítás második része két egységre bontva tematizálja a magyar filmgyártás 1945 előtti és utáni időszakát, végigkísérve a filmezés technikájának fejlődését. A forgatási szünetek oldottabb közegében mindkét időszakban olyan egyéni beállítású képek születtek a fotósok kreativitásának köszönhetően, amelyek nem filmjelenetet ábrázoltak, így önálló művészi értéket hoztak létre. A látogató ezen képek között mazsolázhat, miközben Kabos Gyula életnagyságú fotón kíséri figyelemmel a járást-kelést.

A kiállítótermekben nem mellékesen megjelennek maguk a fotográfusok is, mégpedig sajátos módon. Hiszen már a filmgyártás kezdeti időszakában is feltűntek a filmekben a fényképészek és a fényképezés motívumai. Ezekre reflektál a kiállítás egyik termében pergő filmösszeállítás is, amely elkalauzolja a látogatókat ebbe a varázsos képi világba.

Végezetül ki lehet próbálni, milyen a fényképész bőrébe bújva alkotni, hiszen a „Manóház” legkülönösebb helyiségében, a valamikori fotós műhelyében, az úgynevezett Napfényműteremben fényképezésre és fényképezkedésre is lehetőség nyílik, háttérben az eredeti fotósháttérként szolgáló freskókkal, amelyek a helyiség dekorativitását is növelik, nem beszélve az óriási üvegablakokról és üvegtetőről, amelyeknek köszönhetően a napfény beragyogja a termet. Megteremtve a lehetőséget fény és árnyék játékának, eladdig, hogy a gép szemén át kukucskálva elkapható legyen egy-egy jellegzetes pillanat, kiragadva az idő áramlásából, átmentve a fényérzékeny, örök valóságba.

Érdemes hát ellátogatni e kiállításra, akár a filmek, akár a fényképészet, akár az építészet szerelmeseinek. Augusztus 23-ig nyílik erre alkalom, s ha szerencsénk van, épp egy-egy neves, meghívott tárlatvezető kalauzol végig bennünket bő száz éven át a magyar filmtörténet útvesztőiben.