A pillanatban élek.
Még örülök, hogy vagyok.
Még nem tudom, mi az örökké,
s hogy a túlvilágon vannak-é
remények. Szobám minden
sarkában hagyok
egy-egy intő nyomot,
mely figyelmeztet, hogy
bármely unott, megszokott
cselekvéssortól szabaduljak,
ha kell, bújjak
más bőrébe, netán
csillámló álarc mögé, legyek
bátor, sőt vakmerő,
kiáltozzam, vagy
átkozódjam is, mint egy
nagymenő
influenszer, politikus; esetleg
galambürülékes erkélyem
korlátján kihajolva
szidjam a rendszert és a pártot,
csak hogy megéljem a dicsőített
szabadságot, mellyel
a Teremtő egykoron
megdobott.
S mert ma délelőtt volt időm
élni a napot,
gondoltam, néha
én is lehetnék
felelőtlen, léha,
hogy az élet által megírt
szereplőlistán
végre ne
legyek megint csak statiszta,
inkább snájdig bonviván,
ki néha lázad, mértékkel,
persze, de
olykor van mersze
posztolni is a véleményét,
apró betűs lábjegyzetbe rejtve.
Közben a bajt, nyilván,
kerülöm, túl nagy zajt
nem csapok, másokra hagyom
a kétséges holnapot,
csak élek a mában,
mert ez a trendi,
és folyvást próbálok
jelen lenni, hisz
így tanácsolják az életmódguruk,
a coachok
és egyéb bohócok,
s hogy a világ szemében
jó legyek,
a pillanat vékony sodronyán,
akár egy szakadék fölött,
kötéltáncosként billegek
a hit és az öncsalás
között.
