Örökségben kapni a szabadságot legalább olyan nagy dolog, mint viszonzásul örökséget hagyni az utókor számára. 1956-ban nem sok mindene volt Magyarországnak, a társadalomra nyomasztó és fojtogató köd telepedett, érezhetően hiányzott a tiszta levegő. Az elzártság, elszigeteltség és a magárahagyottság nemzetközi léptékben mérve is jelentős volt. A jövő elsötétedett, a tankok csöve pedig, úgy tűnt, örökre eltakarja a tiszta égboltot. A társadalmi megosztottság szinte elképzelhetetlenné tette mindazt, ami bekövetkezett. Az egykori rendszert ezrek, tízezrek támogatták, és ezáltal a lehető legnehezebb volt valamiféle társadalmi kohéziót kialakítani.
Egyszerű manapság a magyar nép hazaszeretetéről, összetartozásáról és egységéről beszélni az egykori forradalom kapcsán, akkor azonban csak az atomjaira hullott társadalom létezett, amelyben az emberek egymás ellen fordulva élték börtönszerű mindennapjaikat. Valahonnan a legmélyebb semmiből kellett öntudatra ébredniük mindazoknak, akik még éreztek magukban annyi erőt és bátorságot, hogy elképzeljék, van élet a vasfüggönyön túl. Egy teljesen elzárt börtönből ugyanis a legnehezebb lázadni, Magyarország pedig ilyen volt. Európa pedig hol volt? Kérdezhetnénk némi malíciával, és talán odaszúrhatnánk azt is, hogy ott, ahol most: sehol.
Nem sokan figyeltek a magyarok gondjaira, és nem sokan kértek a csatatérből és az ellenállásból. Akkor valahogy senkit sem érdekelt a Nyugaton, hogy ki állítja meg a szovjet tankokat. Ma más szelek fújnak, ma Európa szürke eminenciásai szerint meg kell állítani az orosz tankokat. Egykor még annyi sem hangzott el, hogy előre, pesti srácok. Kevés Pier Francesco Pingitoréhoz hasonló gondolkodó volt akkor is, és sajnos kevés van manapság is. Az Avanti ragazzi di Buda, avagy Előre, budai srácok, előre, pesti srácok diákok, földművesek, munkások, a nap nem kel fel többé keleten kezdetű dal szerzője a szabadság himnuszának nevezte művét, amely azzal a szándékkal íródott, hogy Európa országainak népei is erőt meríthessenek a magyar forradalomból, annak érdekében, hogy megőrizhessék szabadságukat az utókor számára.
Nézzünk szét egy kicsit manapság Európa nyugati tájain, és tegyük fel a kérdést: vajon ilyen a szabadság, amelyért egykor sokak a vérüket adták? Vagy inkább sikerült eltékozolni a leendő generációk jövőjét is?
Nyitókép: MTI/archív
