Békében élek az állatokkal. A vendégmacskákat ugyan derékon vágnám, amikor madárért futnak a fára vagy vécének használják a kertemet, udvaromat. Az előbbi ok miatt azért nem bántom őket, mert elinalnak, az utóbbi esetben meg nem volna becsületes, mert már József Attila megírta: „…mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat.” Különben pedig tekintettel vagyok az uniós állatvédelmi alapelvekre, amelyek szerint az állatoknak joguk van éhség és szomjúság, valamint kényelmetlenség nélküli életre, továbbá a félelem és gyötrelem, fájdalom és betegség nélküli életre. Meg a normális viselkedés kifejezésére.
Javarészt egyetértek a szabályok kiötlőivel – vegyük már az állatokat is emberszámba! Persze emberi ésszel. Mert hát mit is jelent a normális viselkedés a lakótömbi lakásban élő kutya számára? Az, ha kiengedjük a szabadba, és mehet a falkába. Futkosna, barátkozna a természettel, hogy ne tunyuljon el, mint a gazdi. Csak a kabátot le kell venni róla, mert kiröhögik a többiek. A granulátumon élő szobacica egerészni szeretne a ház körül, és persze madarakra is vadászni, sokfajta élelmet szedegetni össze magának. Időnként pedig visszatérne mindegyik a gazdához.
Arra az előírásra viszont nem bukkanok rá, hogy mit tegyek a padlásomon tanyázó görénnyel vagy nyesttel. Nem hagyja, hogy felöltöztessem a télre, kiirtani viszont a fentiek szerint nem szabad. Mert joga van…
