Három női sors

Új előadást készít a szabadkai Népszínház Magyar Társulata, az Egy vekni kenyér (A régi hó mindig az újat várja) munkacímű előadás próbái már javában zajlanak. A bemutatót a tervek szerint május 15-én tartják meg. A premier különlegessége lesz az is, hogy akkor avatják fel az új színházépület kamaratermét, az előadást ugyanis ott játsszák. A produkciót illetően szerzői projektumról van szó, a szöveget és a rendezést is Némedi Emese jegyzi. 
– Tavaly márciusban kért fel Kovács Nemes Andor társulatvezető. Az megvolt, hogy mely színészekkel dolgozok, és kifejezetten hozzájuk írtam szöveget. Közülük valakikkel már dolgoztam, mást láttam játszani. Nekem fontos az, hogy halljam, hogyan beszélnek az emberek, akár a színpadon, akár az életben, és ez adott alapot a szöveghez. Igyekeztem úgy írni, hogy a szöveg hétköznapi legyen, a köznyelv szellemében, ahogyan beszélünk, beleértve a hibákat, az ismétléseket. Azt szeretném, hogy a nézők számára közeli legyen, könnyen érthető. Mintha az utcán vagy a saját otthonunkban hallanánk ezeket a párbeszédeket. 
Milyen témákkal foglalkozik az előadás? 
– A fókusza az emlékezésen van. Mindennel együtt ami jellemzi, egy kis történethamisítással, szépítéssel, vagy abszurditással. Három női sors bontakozik ki előttünk, a nagymamáé, az anyáé, és lányé, illetve az unokáé. A visszaemlékezések vagy épp képzelgések során, valamint a jelenben is találkoznak különböző férfiakkal, akik valamilyen módon kihatnak az életükre vagy már befolyásolták azt. A hangsúly azonban a hármuk viszonyán van, a generációs különbségeken, annak komikumával és nehézségeivel együtt. G. Erdélyi Hermina játssza a nagymamát, akiről lánya és unokája gondoskodik egy kicsi lakásban. A lányát Pámer Csilla formázza meg, az unokáját Dedović Tomić Dina, ami pedig a férfiakat illeti, több szerepben láthatjuk Csernik Árpádot, Nyári Ákost és Sadiković Marijót. 
Ez mondhatni egy női történet? 
– Igen, abszolút női történet, és az emlékezés mellett a döntés is fontos része. Ennek kapcsán azt taglaljuk, miképp lehet döntést hozni azok után, hogy a szülők döntöttek a gyerekeik sorsáról. Hogyan szakítható meg ez a folyam, hogyan lehet ebből kitörni, és hogyan hozhat döntést az, akinek erre korábban nem volt lehetősége. 
Milyen előadásra számíthatnak a nézők? 
– Arra törekszek, hogy érzelmekben gazdag legyen. Pontosabban érzelmileg hullámzó, olyan értelemben, hogy egyes részei megnevettessenek, míg más jelenetei elgondolkodtatásra késztessenek. Az érzések váltakozása, hullámoztatása kíséri az előadást. Az emlékezetekbe beemeljük egy kicsit a humort, a jelenbe pedig a komolyságot. Azt gondolom, hogy sok esetben épp a komolyság, az életszerűbb pillanatok hozzák az abszurdot. Gondoljunk csak azokra a történetekre, amiket hallunk és úgy kezdődnek: el se hiszed, amit mondok...
Hogyan illeszkedik az előadáshoz a látvány és a zene? 
– A kamaratermet fogjuk felavatni, mondhatni a termet is bemutatjuk a nézőknek. Ez egy nagyon érdekes tér. Az elején egy kicsit megijedtünk tőle, mert nem egy egyszerű, black box színházról beszélünk. A térnek szintjei vannak, nem sok benne a derékszög. Ez egy játékos tér, sok mindent megenged, de nem mindent. Erre Janó Blanka látványtervezővel jöttünk rá, de játszunk majd a térrel. A zene kapcsán Madarász Péterrel dolgozunk, és ez már nem az első közös munkánk. Úgy képzeltük el, hogy a zenének is legyen jelentősége, ne csak aláfestőként, kiegészítőként szolgáljon. A jelmezek is izgalmasak, különböző korokhoz igazodnak. 
Miért döntöttél szerzői projektum mellett? 
– Az utóbbi időkben az előadások szövegét is én írom, improvizációk alapján. Ebben az esetben, kifejezetten azokra a színészekre gondoltak, akik játszanak benne. Csodálatosak és fantasztikus élmény velük dolgozni. Nagy öröm a számomra, hogy szöveget írhattam nekik. Ugyanakkor az is fontos volt, hogy olyan témát dolgozzunk fel, ami mindenkihez szól, a nézők közelinek érezzék magukhoz. Ehhez pedig fontos a nyelvezet. Úgy képzeltem el, hogy némileg eltávolodjon az emeltebb szintű színházi nyelvtől, és emiatt döntöttem a szövegírás mellett. Nem idegen ez a kortárs drámáktól sem, de azt szerettem volna, ha saját, hozzánk közel álló történetet tudnék elmesélni. 
Az utóbbi két évben itthon két előadást készítettem, mindkettőt független produkcióban. Egyik a Négy falon innen és túl lakásszínházi előadás, a másik a Két jegy között tantermi előadás. Emellett készítettem két gyermekelőadást, mármint gyerekekkel gyerekeknek, amelyek kiindulópontjaként foglalkozásokat tartottam, és azok alapján írtam meg a szöveget. Tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, hogy mi érdekli a mai gyerekeket. Az volt a cél, hogy ne olyan mesét mutassunk be, amit ismernek ugyan, de távol áll tőlük, hanem legyen szó inkább a valóságukról, fogalmazzák meg ők a vágyaikat és a saját igazságaikat. Szerintem fontos, hogy már a gyerekek, a fiatalabb generációk életében jelen legyen az a fajta színház, ami foglalkozik mindazzal, amiről gondolkodnak, ami őket érdekli. Nem gondolom, hogy a gyerekeknek úgy kellene tekinteniük a színházra, mint egy helyre, ahova ellátogatnak a szüleikkel vagy az osztállyal. A színháznak lehetőséget kell adniuk, hogy elmeséljék a saját történeteiket is. Nálam ezen van a hangsúly, akkor is, amikor felnőttekkel, hivatásos színészekkel dolgozok. Minden saját történet fontos és számít. Nem létezik kis történet. 
A lakásszínház után, vagy ahhoz képest, most óriási színházépületben dolgozhatsz. Mekkora változás ez neked? 
– Nagyon érdekes, hogy a próbákon sikerült megteremteni azt a fajta bensőséges hangulatot, mint a lakásszínházban. Amikor a lakásszínházi előadáson dolgoztunk, a munkafolyamat is otthoniasan zajlott. Megittuk a kávét, beszélgettünk, azután dolgoztunk, majd újra beszélgettünk, úgy az előadás kapcsán, mint más témákról. Most pedig ugyanez van, beszélgetünk, dolgozunk, beszélgetünk... Nem érzem a hatalmas kontrasztot. Nagyobb a stáb, viszont azt gondolom, hogy az a légkör, ami az ilyen fajta színházi munkához kell, ugyanolyan tud lenni egy lakásszínházban és egy kőszínházban is. 
Szabadkán sokan igencsak tehetséges versmondóként is emlékezhetnek rád. A versmondás is a pódiumművészet része. Miért döntöttél úgy, hogy úgymond lejössz a pódiumról? 
– Előbb Budapesten magyar és színháztudomány szakon diplomáztam, azután Marosvásárhelyen drámaírói és rendezői szakon. Miután Budapesten végeztem a tanulmányaimmal, valahogy összeállt a kép. Voltaképpen mindig is foglalkoztatott a színháznak az a része, ami a színpadon kívül történik, és mind jobban érdekelt a történetmesélés is. Leginkább az vonz, amihez külső szemnek kell lenni. Ez magába foglalja az összeállítást: különböző elemeket felfűzni egy képzeletbeli madzagra, mint a gyöngyöket, legyen szó történetekről, képekről vagy jelenetekről. Eggyel hátrébb lépni és meglátni az egész képet. A színészek is látják, de én másik szemszögből szeretek ránézni erre a képre.