Kerekes Sándor szabadkai festőművész, költő, zenész, pedagógus nem más, mint maga a nagybetűs alkotó. Nagyjából 60 éves pályafutása alatt bejárta a teljes Kárpát-medencét, kiállításokat tartott, számos művésztelepet meglátogatott, köztük volt olyan is, amelyet ő maga hozott létre. Könyvekben a neve nemcsak mint illusztrátor, hanem mint szerző is megjelent, versei több kötetet is megtöltenek. A zenét mindig is szerette, fiatal éveiben egy zenekar dobosaként kereste a kenyerét. Alkotói tevékenysége mellett pedig ízig-vérig tanár, aki még nyugdíjba vonulása után is egyik legfontosabb teendőjének tartja azt, hogy a művészetet valamilyen úton-módon közelebb hozza a fiatalokhoz.
Sokrétű munkásságát 2025-ben a Juhász Gyula Művészeti Díj kuratóriuma egy Kárpát-medencei szintű elismeréssel jutalmazta, a tavalyi évben Kerekes Sándort választották meg az életműdíj kitüntetettjének, amely teljes pályájának megkoronázását jelenti. Az elismerést kedden nyújtottak át egy életmű-kiállítás megnyitója során a szabadkai Népkör Magyar Művelődés Központban. Ennek apropóján mesélt alkotói szokásairól, mottójáról és arról a tekintélyes életműről, amelyet nemcsak Vajdaságban, hanem határon túl is rengetegen ismernek.
– Más az alkotás és más a festés: festeni is tudni kell, de az alkotásban benne van az ember – mondta a művész, és nem túlzott: tapasztalatában noha sok pályatárs emlékezete és tanítása benne van, saját vásznáról mindig önmaga köszön vissza.
– Nekem nincsenek elkészített vázlataim: odaállok a kifeszített vászon elé, abban a percben megszűnik a világ körülöttem, és amíg be nem fejezem, nem hagyom abba. Van egy olyan alkotói ritmus az életemben, amely megtanított arra, hogy egy gondolatot be kell fejezni. Az élet mivoltja a gondolkodás, és ha a gondolatot valami kikényszeríti a fejünkből, akkor indul meg az alkotói munka. Bela Duranci vezetett rá például arra – én ezt tudat alatt csináltam –, hogy a képeimen a virág például csak egy motívum, ami a maggal és a vízzel együtt az élet körforgását mutatja.
Ez a magyarázata annak, hogy a virág, a tornyok és a képein visszatérő szimbólumok a festőművész számára csak másodlagos eszközök, a lényeg ezeken a képeken is a mögöttük rejlő gondolat.
Noha sokan leginkább festményei miatt ismerik a szabadkai alkotót, a költészet hasonlóan nagy szerepet foglal el a életében: úgy véli, a költészet egy gyengéd nyelv, saját nyelvhasználatában pedig a szerelem, a politika és az élet minden tapasztalata vegyül. Mindkét tevékenységet ugyanazon cél beteljesítéseként végzi, művészetének értéke szerinte ugyanis nem feltétlenül a hiánypótlás, hanem az az állapot, amelyet csak az alkotás tevékenységén keresztül élhet meg az ember. Az irodalmat nemcsak művelni, fogyasztani is szereti: verseket pedig szerinte nemcsak olvasni, hanem – ahogy az utóbbi időben rájött – , akár megzenésítve hallgatni is érdemes lehet, noha korábban kevésbé tetszett neki ez a forma. Megjegyezte azonban, hogy az ember élete végéig tanul, és nyitottnak kell lenni az újabb generációk elképzeléseire is.
Kerekes Sándor számára szinte természetesen jött az, hogy a tehetséges gyermekekkel és fiatalokkal megfelelően bánjon. Büszkén mesélte, hogy korábban amatőr szakköröket vezetett, és hogy még napjainkban is gyakorta segít fiataloknak festészeti, fényképészeti pályázatok és felvételik elkészítésében, elmondása szerint nem is egy olyan pillanat volt az életében, amelyre nemcsak ő, hanem nagy eséllyel tanítványai is örökké emlékezni fognak. Tanárként mindig a segítő szándék vezérelte, amely tapasztalata szerint kedveltté tette az iskolások körében is.
– Munkaéveim utolsó 15 évét mint rajztanár töltöttem, nálam nem volt sohasem négyes, mindenki ötös volt. A gyerekek ugyanis hozták magukkal azokat a módszereket, amelyeket megtanultak, amelyeket rájuk erőszakoltak, én viszont ezektől megmentettem őket, és megpróbáltam kihozni belőlük az ihletet. Ha a tanuló a képén el tudta mesélni az ihletét bármilyen módon, és rendesen bánt a papírral, az ötöst kapott. Csak az érdemelt egyest, aki nem rendesen hozta be a munkáját – hozzátette, úgy véli, nem kell a gyerekekből mindenáron művészt nevelni, de közel kell hozzájuk hozni a művészetet, mert az egy áldott szabadság, amely mindenkiben benne él.
A díjjal kapcsolatban megjegyezte: jól esik neki az elismerés, de persze nemcsak ebben a formában. Sokat ér akár egy elejtett mondat arról, hogy egy ismerősének a házában ott az egyik képe, vagy akár csak egy megemelt kalap a piacon egy-egy siker után. A most kapott kitüntetés azonban ennél is több, és nemcsak a visszajelzés miatt. Kerekes Sándor a hat aktívan töltött évtized alatt kiállított például Sopronban, Sepsiszentgyörgyön, Kecskeméten, megfordult bánsági, horvátországi településeken, és műveivel még több száz, talán több ezer helyre is elvitte a magyar kultúra általa készített darabjait, bejárva az egész Kárpát-medence területét. Szinte lehetetlen összegezni azt az utat, amelyet bejárt pályája során.
– Én Kárpát-medenceinek érzem magamat – mondta, és kifejtette: ez a díj ébresztette rá arra, hogy gyökerei hiába mutatnak Vajdaságba több mint ezer évre visszamenőleg, munkássága a magyarság ezerszer nagyobb területére virágzott ki.
Nyitókép: Fotó: Kovács Ákos
