A középutat elhagyó, egyensúlyából kibillent embert szükségképpen megkísérti az az ellenerő, amelyet a Biblia bűnnek nevez.
Úgy működik ez, mint a mérleg, ha az ember vágyaitól hajtva lénye szellemi, intellektuális oldalát erősíti növekedve a tudásban és a civilizációs kifinomultságban, akkor szembesülnie kell lénye anyagi oldalának őt testi vágyakkal megkísértő lázadásával. Lásd Izrael harmadik királyának, a templomépítő bölcs Salamonnak az életútját, akit a nők és az anyagi gazdagság hajszolása vezetett tévútra.
Ha az ellenkező útra lép, s a hatalom bűvöletében testi lénye akarati, gyakorlati oldalára helyezi a hangsúlyt, akkor intellektuális, szellemi-eszmeképzői oldala fogja bűnre csábítani, amikor démonikus, öntagadó formájában kitör a tudatalattiba száműzöttség börtönéből, a rajta így eluralkodó szemellenzős gondolkodásmód, istentagadás és valósággyűlölet erőszakos tettekre fogja sarkallni őt. E szellemi eltévelyedés akár az őrületig és a kegyetlenkedésig fajulhat az elembertelenedés végpontján. Lásd Izrael első királyának, a katonának termett államalapító Saulnak a példáját.
A zsidók második királyának, Dávidnak mindkét hangsúlyeltolódással és kísértéssel meg kellett küzdenie, de a zsoltáraiból elénk táruló önmagával szembenézni képes bűnbánó természete mindig visszavezette őt a középúthoz, a testi és a szellemi, az akarati és az intellektuális oldal egyensúlyához. Ez tette őt méltóvá arra, hogy a messiási remények az ő nevéhez és királyi házához kapcsolódjanak.
