Az utolsó sorban ott a tanulság: a lényeg végtére is a küzdelem maga. Ezzel kéne kezdenünk valamit. Meg kellene tanítani magunkat küzdeni, de legalábbis számot vetni a cselekvés lehetőségével. Talán nem is szabadna tovább merészkednünk. Mert hiába is kísérelnénk meg a teljesség igényével megragadni, emberi fogalmainkkal feltárni a létezés zavarba ejtő összetettségét, a ránk ható érzelmi és fizikai ingerek mérhetetlen gazdagságát, hogy a megismerés uralma alá vonhassuk azokat, nem lehet kétségünk afelől, hogy törekvéseink minduntalan kudarcot vallanának. De mégis: létünk természetének feltérképezése kiolthatatlan vágyunk. Fajunk évezredek óta igyekszik rájönni, miképpen érthetnénk és írhatnánk meg saját, elillanó életünket, hogy ezzel mindenekelőtt önmagunkról hagyjuk nyomot. Végső soron azt keressük, hogyan bizonyíthatnánk saját fontosságunkat. Még ha a létezés végtelenül esetleges is, mi makacsul reménykedünk sorsszerűségében. Bízunk abban – hisz a bízva bízás is fentről kapott parancs –, hogy egy nagyobb történet részesei vagyunk. Hogy vágyaink igenis beteljesülnek. Hogy a gonosz végül valóban elbukik.
Szeretünk efféle történeteket alkotni. De életünk valóban drámai események sorozata volna? Aligha. Mégis a dráma képes a leggyorsabban és legnyersebben reagálni rá. A színpadon pedig alkalmas arra, hogy élő, fizikai kapcsolatot hozzon létre közösségünk tagjai között, hogy aztán dialógust folytathassunk önmagunkról. A dialógus ugyanis lételem. A színpadi alakok beszéd közben mérlegelnek és hoznak döntéseket, s dönteni tanítanak bennünket is. Nincs egy mindannyiuk felett álló, mindentudó narrátor, mint egy regényben vagy egy novellában, aki elmondhatná róluk, hogy épp mit éreznek, mit gondolnak, mi feszíti őket, min háborodnak fel, mik a vágyaik, a törekvéseik. Erről csak a beszédük és a gesztusaik által adhatnak jelet őszintén vagy valós szándékaikat eltitkolva. Mi pedig csak úgy érthetjük meg igazságaikat, ha a képzeletbeli narrátor szavainak üres helyeit saját érzéseinkkel, gondolatainkkal, szorongásainkkal, dühünkkel és vágyainkkal töltjük ki. Ha úgy nézzük mindennapi drámáink szereplőit, mintha önmagunkat néznénk. Hisz ők mindig az adott jelen emberi történeteit játsszák. Saját életünk, társadalmunk és testünk pillanatnyi történeteit, melyek elmondásáért igenis megéri küzdeni.
Pontosan 143 évvel ezelőtt a budapesti Nemzeti Színházban bemutatták Az ember tragédiája című drámai költeményt. Ma, a magyar dráma napján az Újvidéki Színházban három vajdasági magyar dráma ősbemutatóját nézhetjük meg. Három történetet önmagunkról, melyek párbeszéd által tanítanak élni bennünket. Ünnep ez! Mindig ünnep! A számunkra örökül hagyott küzdelem és remény ünnepe.
