Felakasztottam a kapát a szögre. Na, nem úgy, hogy kötelet húztam rá, hanem csak úgy simán, ráillesztettem egy falba vert kampóra. Merthogy szabadságra megy a család, és a munkának pihennie kell. Meg hát a kapának is van lelke.
A gaz addig szépen hadd nőjön, nem tűnik ez már fel senkinek. Nálunk egyébként is mindinkább a gaz az úr – a földön. Nézem, a háztáji kerteket az utcánkban már senki nem műveli, könnyebb elmenni a sarki boltba, a piacra vagy a zöldségárushoz és ott megvenni, ami kell: az albán, üzbég, moldvai meg kit tudja, honnan idecipelt gyümölcsöt és egyebeket. Ki a fene kapálgat, veteményezik, gyomlál, locsol, illetve harcol ebben a kánikulában...
Hej, elmúltak már azok az idők, amikor alaposan meg kellett küzdeni minden betevő falatért, most végre elérkezni látszik a Kánaán. Hasítunk felfelé a felemelkedés útján – már-már körvonalazódik az aranykor. Csupán felfelé – megállás nincs – egészen a csillagos égig.
Be kell azonban vallanom, én egy icipicit azért mégiscsak félek, mert jobb félni, mint megijedni! Merthogy tapasztalatom szerint az, aki nagyon magasra hág, nagyot puffanhat alant...
