Vannak napok, amikor egybeérnek az események: egyik követi a másikat, és egy-egy munkanap könnyedén túlnyúlik a tizenkét órán. Így történt a múlt héten is. Délelőtt gyűlés volt a városban, aztán találkozók követték egymást, útközben írtam, délután pedig nem hazáig, Doroszlóig utaztam a busszal, hanem Nemesmiliticsen szálltam le, mert várt rám ott egy könyvbemutató. Az estet én vezettem, és természetesen tudósítottam is róla. Ez a többfunkciós lét mára az életformámmá vált.
Az utóbbi időben azonban sokkal tudatosabban figyelek magamra. Arra törekszem, hogy valóban jelen legyek a pillanatokban, és még a pihenés perceit is elmélyülten éljem meg. Egy-egy hajnaltól késő estig tartó napban is igyekszem ilyen apró szüneteket „lopni” magamnak.
A szóban forgó nemesmiliticsi alkalommal órák teltek el a buszom érkezése és a könyvbemutató kezdete között. Megragadtam hát a lehetőséget, és végre megtettem, amire már régóta készültem: felmentem a helyi Kálvária-dombra. Leültem a fák között, és hagytam, hogy átjárjon az a frissesség és béke, amelyet a természeti környezet és a szakrális hely együtt sugárzott. Az „égig érő” fák „fedezékében” alig lehetett érezni a nyári kánikulát. Olvasgattam, töltekeztem…
Közben lassan benépesült a környék. A közeli játszótérre gyerekek érkeztek, a fiatalok „bandázni” jöttek, az idősebbek pedig a szomszédos temető felé vették az irányt. Az ember, a természet és a szakrális tér különös harmóniája bontakozott ki a szemem előtt. Ez az együttállás szinte észrevétlenül vezetett át egyik lelkiállapotból a másikba. Mire a könyvbemutató helyszínére értem, otthon éreztem magam a településen, a találkozásokban, de mindenekelőtt önmagamban is.
