Néha magam is meglepődöm, hogy a „kütyük” használata mellett mennyire elszoktunk a kommunikációtól.
Amikor Belgrádba költöztem, az első, amit meg kellett szoknom, hogy a mindennapi kommunikáció egyik témája a közlekedés. Gyorsan megtapasztaltam, miért: tájékoztatás hiányában, az útlezárások, munkálatok, balesetek… miatt gyakran átirányítják a személyi forgalmat és a tömegközlekedési eszközöket egyaránt, úgyhogy sokszor az érzékek mentén, a jó tájékozódókészség, de legtöbbször csak a személyes kommunikáció adhat útmutatást, hogyan jussunk el A pontból B-be.
Legtöbbször, amikor ismeretlen városba vagy városrészbe megyek, én magam is először a térképet (a Google Maps szolgáltatásait) hívom segítségül. Azt keresem, hol van buszmegálló, buszállomás, vasútállomás, és mekkora távot kell még megtennem az adott célig. Ám a helyszínen csak végső esetben kapcsolom be a GPS-t, a táblák útmutatásait követem, és figyelem az ismeretlen utcák jellegzetességeit, a természetet, az embereket, a környék, a házak, épületek rendezettségét… én így tájékozódom.
A napokban egy anyuka állított meg az utcán, egy számomra is (alapjában véve) ismeretlen városban, segítsek nekik megtalálni egy általános iskolát, a GPS iránymutatása ugyanis csak körbe-körbe vezeti őket, miközben fiával egy versenyre igyekeznek. Mondanom sem kell, nem én voltam a megfelelő ember arra, hogy útba igazítsam őket, de már mástól nem „mertek” segítséget kérni, pedig ott volt a boltos, egy kerékpározó férfi, a virágárus, az utcán cseverésző szomszédok… Az iskola pedig, mint én magam is megtapasztaltam, alig 50-100 méterre volt a „kétségbeesés” helyszínétől.
Remélem, nem késték le a versenyt.
