Dániel sosem ért rá. Gyerekként is rohant, felnőttként pedig már futott. Határidők, találkozók, telefonhívások ‒ az élete egyetlen hosszú lista volt, amit sosem tudott teljesen kipipálni.
A nagyapja gyakran mondta neki: „Egyszer majd elfogysz a saját tempódban.” Dániel ilyenkor csak nevetett.
Egy nap azonban váratlanul kapott egy üzenetet: a nagyapja meghalt. A temetés után a család összegyűlt, és Dániel megkapta a férfi régi zsebóráját. Egyszerű darab volt, kopott, de még mindig működött.
Hazafelé menet Dániel elővette, és észrevette, hogy az óra késik. Először bosszantotta, aztán legyintett ‒„pont, mint minden más”.
Másnap azonban különös dolog történt. Amikor ránézett, az óra pontosan azt az időt mutatta, amikor utoljára beszélt a nagyapjával. Nem számított, mennyit állította ‒ mindig visszatért ahhoz a pillanathoz.
Dániel először ideges lett, majd lassan megértette.
Az az utolsó beszélgetés öt perc volt. Öt perc, amit akkor túl rövidnek, jelentéktelennek érzett.
Most viszont az volt az egyetlen idő, ami megmaradt neki.
Attól a naptól kezdve Dániel ritkábban sietett. Nem lett lassú ‒ csak elkezdte észrevenni azokat a pillanatokat, amiket addig átrohant.
Mert rájött: nem az idő kevés ‒ hanem az a figyelem, amit adunk neki.
