Az ember olykor egyoldalú kapcsolatban él a tárgyaival. Nem dobjuk ki a régi golyóstollat, elemet, mert „még jó lesz valamire”. Egyes háztartásoknak akár a szlogenje is lehetne ez a gondolat. A fiók mélyén ott lapul három töltő, két működésképtelen karóra és egy kulcs, amelyről senki sem tudja, mit nyit, de biztos valami fontosat.
Gyűjtjük a zacskókat, dobozokat, mindenféle bizgentyűt. Aztán telnek az évek, a tárgyak némán sokasodnak, porosodnak, mi pedig kerülgetjük őket, mint valami múzeumi kiállítási tárgyat a saját életünkből.
Közben persze panaszkodunk, hogy nincs elég hely. Hogy túl kicsi a lakás, kevés a szekrény, keskeny a fiók. A legtöbb ilyen tárgyról előbb-utóbb kiderül, hogy nélkülük is tartalmasan elmúlik a napunk, a kulcs pedig talán azt az ajtót nyitná, ami mindig is nyitva állt, az előző házfelújítás során pedig ki is cseréltük egy másikra.
Ha lélekbúvár lennék, fel is tehetném a kérdést, hogy vajon hány ilyen kulcsot őrizgetünk az elménkben?
