A faluban mindenki ismerte az öreg órást.
Nem volt már boltja, csak egy keskeny műhelye a főutca végén, ahol az idő mintha lassabban járt volna. Az emberek azt mondták, ő nemcsak órákat javít, hanem perceket is. Ha valaki késett, hozzá vitte a karóráját. Ha valaki túl gyorsan öregedett, hozzá fordult tanácsért.
Egy napon egy fiatal nő állt meg a műhely ajtajában. A kezében törött zsebóra.
– Nem működik – mondta halkan. – Pedig nagyon fontos lenne, hogy újra járjon.
Az öreg átvette. A fedelén kopott gravírozás: „Amikor eljön az idő.”
– Kié volt? – kérdezte.
– Az apámé. Azt mondta, ez az óra akkor áll meg, amikor valami igazán fontos történik.
Az órás felhúzta, megrázta, hallgatta. Semmi.
– Nem az óra állt meg – mondta végül. – Hanem valaki vár valamire.
A nő értetlenül nézett rá.
Az öreg csavarhúzót vett elő, finoman szétszedte a szerkezetet. Egy apró, a kis fogaskerekek közé beszorult porszem akasztotta meg az egészet.
– Látja? – mosolygott. – Néha nem a nagy dolgok állítják meg az időt. Hanem az aprók.
Kitisztította, összerakta, felhúzta.
Katt. Katt. Katt.
Az óra újra járt.
A nő megkönnyebbülten fizetett, majd kilépett az utcára. Abban a pillanatban a templom harangja megszólalt, a túloldalon egy férfi állt, virággal a kezében. Zavartan mosolygott.
– Már egy órája várok – mondta.
A nő lenézett a zsebórára. Pont egy órát késett.
Visszanézett a műhelyre, hogy megköszönje még egyszer.
De az ajtó zárva volt. Az ablak poros. A kilincs rozsdás.
A szomszéd bolt előtt egy idős asszony csóválta a fejét.
– Órás? Kislányom, ő öt éve meghalt.
A nő kezében az óra tovább ketyegett.
És először nem késett el.
