– Várjon! – szólt rám a banki alkalmazott. Lebonyolított egy telefonhívást, majd kiadta a következő utasítást:
– Jöhet!
Miközben odaléptem a pulthoz, az jutott eszembe, hogy ilyen lehet a katonaságnál is. Közben a másik fiatal hölgy szintén hasonló módon szólt oda a mögöttem várakozó idősebb úrnak:
– Jöjjön!
Igaz, hogy nem voltam már évek óta ebben a bankfiókban, mindent a bankautomatánál intézek, de húsz éve épp a kedvességük ragadott meg, azért tartottam ki mellettük, hiába próbáltak átcsábítani más pénzintézethez.
Villámgyorsan elintéztük az ügyes-bajos dolgomat, amiért mentem, tehát a szakszerűséggel nincs baj. Csupán a modorral. Holott vannak olyan szakmák: kereskedő, banki alkalmazott…, amelyeknél a kedvesség, az udvariasság alapkövetelmény. Hisz a vevő bármikor másik bolt mellett dönthet, az ügyfél is átpártolhat másik pénzintézethez. Tehát a tulajdonos érdeke, hogy kedves, mosolygós alkalmazottak várják azokat, akik a profitját növelik.
– Viszontlátásra – köszöntem el a dolgom végeztével. Választ azonban nem kaptam. Holott mindkét – ügyfél híján tétlenül ücsörgő – ifjú hölgyet kiskorában bizonyára legalább köszönni megtanította az anyja.
– Na, ide sem jövök többet – mormogtam az ajtón kilépve.
