A város szélén állt egy kisebb könyvtár, amit már majdnem bezártak. A fiatalok nem jártak oda, az idősek elfogytak, a polcokon vastagon ült a por. Csak egy ember maradt hűséges: egy csendes fiú, Márk. Minden pénteken pontosan négykor érkezett, leült az ablak melletti asztalhoz, és ugyanazt a könyvet olvasta.
A könyvtárosnő egyszer végül megkérdezte:
– Miért mindig azt? Hiszen már kívülről tudod.
Márk elmosolyodott.
– Mert a vége mindig más.
A nő nevetett.
– Ugyan már! Egy könyv vége nem változik.
Márk nem vitatkozott.
Egy esős délután azonban a könyvtáros kíváncsiságból kivette a könyvet zárás után. Egy egyszerű, kopott regény volt, szerelmi történet, semmi különös.
A végére lapozott.
A befejezés alatt apró, kézzel írt sor állt:
„Ha ezt olvasod, és még mindig nem szóltál hozzá, akkor jövő pénteken megint itt leszek. Az ablaknál.”
A könyvtáros megdermedt. Felnézett az üres terembe. Az ablak melletti asztalra.
Másnap péntek volt. Négy óra előtt tíz perccel már ott állt az ablaknál. Amikor Márk belépett, meglepődött.
– Ma nem olvasol? – kérdezte halkan.
A nő a könyvet tartotta a kezében.
– Azt hiszem, ideje új fejezetet kezdeni.
Márk mosolya most más volt. Biztosabb.
Leült.
És azon a pénteken először nem a könyvet nyitották ki.
Hanem egymást.
