Még sosem voltam bálban. Nem azért, mert valami különleges elvi okom lett volna rá, egyszerűen kimaradt, sosem rajongtam érte. Amikor először szóba került, hogy megyünk a bálba, csak annyit tudtam róla, amit a szüleim és barátnőim meséltek: hosszú ruhák, italok, tánc és az a bizonyos mulatós zene, amitől a falra mászok. Az egyetemi évfolyamtársaim hívtak el, akikkel ritkán találkozunk, mert mindenki máshol él. Az este nálam kezdődött. Klasszikus készülődés: sminkecsetek mindenhol, ruhák a széken, közben beszélgettünk, nevettünk. A helyszínen az étel finom volt: leves, grillezett húsok, saláták, a tortát viszont hiányoltam. Nem mintha sokat tudtam volna enni. Már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel velem, hiszen három napja alig ettem, bent pedig egyre nehezebben viseltem a meleget. A zene szólt, az emberek táncoltak, így én is becsületből beugrottam két körre a táncparkettre. Aztán a testem jelezte, hogy neki egészen más tervei vannak az estére. Többször is rosszul lettem, hányingerem volt, így végül inkább kint találtam magam a hidegben. Így történt, hogy az első bálomon többet néztem csillagokat, mint a barátnőim. A friss levegőn jöttem rá, hogy talán beteg vagyok. Szerbiában influenza és mindenféle nyavalya tombol, én pedig sikeresen belecsöppentem ebbe a hullámba, sajnos nem a legjobb időzítéssel. A bál így nem lett felejthetetlen élmény, nem leszek bálozó típus. Viszont lett valami, amit nem vártam: új barátságok. Talán elmegyek a tavasszal is, de inkább a társaság miatt. Jaj, remélem, akkor nem leszek rosszul!
