Minden alkalommal, amikor az utcán végignézek a parkoló autókon, elfog egy furcsa düh. Nem a zsúfoltság miatt, nem azért, mert kevés a hely, hanem azért, ahogyan parkolunk. Autók állnak ferdén, két helyet elfoglalva, félrecsúszva, mintha a vonalak csak dísznek lennének. Pedig ott vannak. Jól láthatóan. Csak éppen sokan nem veszik a fáradságot, hogy közéjük álljanak. Párhuzamos parkolásnál ugyanaz a helyzet, kicsit előrébb, kicsit hátrébb, de végül senkinek sem jó. Ahol pedig nincs felfestés, ott mintha elszabadulna valami. Az autók szélesen terpeszkednek, arrogánsan, mintha a közterület magántulajdon lenne.
A legbosszantóbb az, hogy mindez többnyire nem kényszer, hanem nemtörődömség. Sokszor elég lenne egy apró korrigálás, kis igazítás, néhány pluszmozdulat, és hirtelen még két-három autónak jutna hely ugyanabban az utcában, de valahogy ez ritkán történik meg. Mintha a parkolás egy gyorsan letudandó kellemetlenség lenne, nem pedig közös ügy. Én képes vagyok kiszállni, ránézni az autómra, és ha látom, hogy bénán álltam meg, visszaülni és újra beállni. Nem dől össze a világ. Nem kerül fél percnél többe. Csupán odafigyelés kérdése.
Nem tudom, mikor vált természetessé, hogy nem törődünk a többiekkel. Kizárólag az számít, hogy én megálltam, a többi nem érdekel. Pedig a parkolás is együttműködés. A két helyre parkoló autó nemcsak helyhiányt okoz, hanem feszültséget is. Talán, ha néha kiszállás előtt megállnánk egy pillanatra, és ránéznénk, hogyan hagyjuk ott az autónkat, kiderülne: igen, lehet ezt máshogy is. Nem nagy művészet.
