A piac reggeli forgatagában lassan nyílt ki előttem a világ. A zöldséges és gyümölcsös standok mellett az illatok kavalkádja terjengett – friss alma, sárgarépa, házi lekvárok és sült péksütemények illata keveredett a hideg, hajnali levegővel. Az emberek csendesen lépkedtek, kezükben kosarak és szatyrok voltak, arcukon a mindennapi rutin jelei. Épp egy árnyékosabb sarkon akadt meg a tekintetem, ahol egy apró virágstand lapult a forgatagban. A kis standot egy idős hölgy rendezgette gondosan, ujjaival óvatosan igazította a cserepes növényeket. A szemem előtt ciklámenek, mikulásvirágok, kis díszcserjék és pozsgások sorakoztak, mintha türelmesen várták volna, hogy valaki felfigyeljen rájuk.
Amikor a hölgy észrevette, hogy megálltam, halk, kedves hangon megszólalt: „Nézd csak, melyik virág mosolyog rád ma?” Meglepődtem, és elmosolyodtam, hiszen egy ilyen apró figyelmesség egyszerre volt váratlan és személyes is. Mintha a piac zajából egy apró, csendes sziget tárult volna elém, ahol csak a virágok és a hölgy hangja számított. Megálltam egy pillanatra, körülnéztem, és hagytam, hogy a virágok színei és illatai lassan átjárják az érzékeimet, miközben a hölgy türelmesen rendezgette a cserepes növényeket.
A standnál töltött percek egyszerűeknek tűntek, mégis megmaradtak az emlékezetemben, mint egy kis, csendes felfedezés a mindennapok forgatagában.
