Minden reggel, amikor elindulok gyalog, egy kicsit úgy érzem, mintha próbára tenném a szerencsémet. A zebra szélén állva figyelem az autókat: jönnek, lassítanak, de csak vonakodva állnak meg – persze, ha egyáltalán méltóztatnak megállni. Ha valami oknál fogva mégis elsőbbséget adnak, a legtöbben csak annyira mérséklik a sebességet, hogy épp elférjek előttük – mintha a gyalogos is csak forgalmi akadály lenne. Amikor végre átérek, már érzem a szelét annak, ahogy elhúznak mellettem. Olyan közel, hogy szinte megérzem a motor melegét. Nem tudom, mikor lett a gyalogos a közlekedés felesleges szereplője. Mintha a járda és az út között láthatatlan határ húzódna, amit csak a bátrak mernek átlépni. Pedig a zebra nem kér sokat – csak figyelmet. Egy pillanatnyi lassítást, egy apró gesztust, hogy valaki átmehessen a másik oldalra, biztonságban. Magyarországon, ha a gyalogos megközelíti a zebrát, az autós megáll. Ott ez természetes. Itt viszont sokszor inkább bátorságpróba – és minden alkalommal, amikor valaki nem áll meg, az ember elgondolkodik: miért olyan nehéz dolog ez? Miért felejtettük el, hogy a közlekedés nem verseny, hanem együttműködés? Október eleje óta hét gyalogos vesztette életét Szerbiában. Hét ember, aki talán csak sietett haza, vagy munkába indult. Ők már nem értek célba. A rendőrség most fokozottan figyel a gyalogátkelőkre, de a valódi változást nem a bírságok hozzák el, hanem a figyelmesség. Megállni a gyalogátkelőnél nemcsak kötelesség. Tisztelet. Tisztelet egymás iránt. Talán, ha mindannyian elgondolkodnánk, a városaink is egy kicsit csendesebb, biztonságosabb helyek lennének –és gyalogosnak lenni nem volna mindennapi kockázat.
