A buszon ültem, az ablakon túl őszi fény kúszott végig a háztetőkön. A következő megállónál egy idős férfi lépett fel – lassan, nehézkesen, mintha a busz és a talaj közti távolság egy hegyet rejtene. Két hatalmas zacskót cipelt, súlyuk alatt görnyedt meg a teste. Amikor végre sikerült feljutnia, letette a terhét, és mozdulatlanul megállt. Egyetlen fémrúdba kapaszkodott, fejét lehajtva, mint aki szégyelli, hogy látható. A buszon csend volt. Az emberek lopva, zavartan figyelték őt. A bácsi ruhája szakadt, haja kócos, szakálla szürke és rendezetlen. Az előítélet lassan, hangtalanul terjedt, mint valami hideg huzat. Hiszen első pillantásra ítélünk – embereket, helyeket, ízeket. Ami nem szép, azt már nem is akarjuk megismerni. Pedig mennyi történet rejtőzik a ráncok mögött, mennyi élet abban a lehajtott fejben. Én sem tudtam nem rá nézni. De amit láttam, nem a kosz, nem a rongyok voltak. Hanem a szégyen. Az a fájó, szótlan szégyen, amikor valaki rosszul érzi magát a saját bőrében, mert a világ már eldöntötte, mit gondol róla. Amikor elérkezett az én megállóm, felálltam. A bácsi pont az ajtó mellett állt, így óvatosan elindultam felé. A busz hirtelen fékezett, a sofőr dudája élesen hasított a levegőbe. A testem megingott, a kezeimben lévő táskák miatt nem tudtam kapaszkodni. Egy pillanatra megijedtem – tudtam, milyen az, amikor valaki elesik egy buszon. Féltem, hogy most én következem. De akkor éreztem, hogy valaki elkap. Egy kéz – erős, meleg, reszketeg – megtartott. Ő volt az. Az idős, rongyos bácsi, akit mindenki kerülő tekintettel nézett. „Jól van?” – kérdezte halkan, szemében valódi aggodalommal. Csak bólintani tudtam. És abban a pillanatban megértettem valamit. Hogy a jóság nem mindig tiszta ingben jár, és a lélek fényét nem takarja el sem por, sem szegénység. Hogy az, akit a világ elfordított arccal elítél, néha épp az, aki megtart, amikor mi magunk elveszítjük az egyensúlyt.
