Ősszel ovis lett a nagyobbik gyerekem. Nagyon készültünk rá, rengeteg ovis gyerekekről szóló meséskönyvet olvastunk, beszélgettünk róla, milyen lesz neki, megosztottuk vele a saját élményeinket. Annyira jól sikerült a kedvcsinálás, hogy augusztus 31-én csillogó szemekkel bújt ágyba, és szinte remegett a boldogságtól, hogy másnaptól bizony már ő is ovis nagylány lesz. Persze számítottunk rá, hogy az első időszakban majd többet hiányzik, mint amennyit nem, de eddig szerencsére többé-kevésbé elkerültek minket a gyerekbetegségek, a kedve pedig, még ha hullámzik is néha, azért jórészt még mindig megvan az ovihoz. A reggeli készülődés ugyan még sokszor nehezen megy, de amikor már úton vagyunk, semmi nem szegheti a kedvét. Hogy számára az ovi mennyire magától értetődően jó élmény, az akkor tudatosult bennem, amikor a második héten megkérdeztem tőle, szeret-e az oviban. Nem tudta mire vélni a kérdést, de azért megnyugtatólag közölte: „Persze, szeretlek az oviban is!”.
