Ez az első év, hogy iskolás gyerek van a házban. Nem is tudom, ki várja jobban a tanév végét, ő vagy mi, szülők... Az utóbbi hetek nem állnak másból, mint rohanj ide, menj oda, évzáró itt, műsor ott, hétvégente becsúszik egy vagy akár több szülinapi buli, és a káosz a jövő héten tovább fokozódik. Már-már lehetetlenség minden programot, elfoglaltságot észben tartani, lassan nincs az az asztali naptár, amire minden kényelmesen felférne. Öröm az ürömben, hogy legalább a gyereknek nem megterhelő (egyelőre), annak ellenére sem, hogy az ellenőrzők zöme az utolsó két hétben esedékes, van mit a tejbe aprítani, függetlenül attól, hogy csak elsős. Még mindig szívesen vállal szorgalmi feladatot, örömmel és izgatottan vesz részt a fellépéseken, jókedvűen megy próbálni, vidáman indul iskolába, edzésre. Mindeközben én óráról órára tervezek, a túlélés érdekében reménykedem, hogy nem lesz még egy előre nem látott elfoglaltság, elintéznivaló, és bárcsak szünet lenne már, lenne vége a reggeli rohanásnak, ütemtervezésnek. Egyszóval: őszintén irigylem a gyerek lelkesedését!
