2024. április 26., péntek

A lencsefőzelék

Sosem volt az a fene nagy lencserajongó, valahogy nem is nagyon volt hagyománya családjukban a lencséből készült ételek fogyasztásának, ráadásul mindez nem is igazán hiányzott az életéből egészen addig, amíg nem tudatosodott benne, hogy mások sem feltétlenül azért fogyasztják olyan nagy előszeretettel, kiváltképp újévkor, mert annyira magával ragadja őket a különleges ízvilága, hanem valami egészen más miatt, meséli az egyik kedves ismerősöm, akinek az újévi menüjéből, ahogyan számos magyar család asztaláról, ma már semmiképpen sem hiányozhat a lencseleves vagy a lencsefőzelék, sőt számos egyéb lencsés receptet is kipróbált már, néhányat pedig maga kísérletezett ki, legalábbis ezt állítja, felemás sikert aratva velük szerettei körében. Mindez nem túl biztató, jegyezhetjük meg zárójelben, a leghalványabb jelét sem mutatva annak, hogy esetleg kétségbe vonnánk gasztronómiai ismereteinek vagy kreativitásának határtalanságát, mégis joggal kérdőjelezve meg azok olykor túlzottan is szabad szárnyalásának megalapozottságát, kiváltképp akkor, ha már maga is elismeri, kísérletezésének eredménye a legnagyobb jóindulattal sem mindig nevezhető tökéletesnek.

A lencse iránti vonzalma, legyen szó akár valódi, akár csupán az egyéni érdekek által vezérelt vonzalomról, akkor érte el csúcspontját, amikor egyik évben a barátaival úgy döntöttek, csapot-papot itt hagyva, külföldön búcsúztatják az óévet, illetve köszöntik az újat, ő pedig, mivel köztudottam nem kedveli a váratlan helyzeteket, sőt kifejezetten szeret biztosra menni, elhatározta, hogy egy jókora adag főtt lencsével vág neki az útnak, hiszen sohasem lehet tudni, hogy az idegen ország idegen szállodájának idegen szakácsai tisztában vannak-e azzal, miért kell újévkor lencsét fogyasztani, és ha tisztában is vannak vele, hajlandók-e bármit is tenni a kedves szokás hátterében meghúzódó célok megvalósulása, vagyis vendégeik meggazdagodása érdekében.

Az persze nem derült ki a történetéből, hogy tisztában voltak-e vele, vagy csupán a véletlen alakította úgy az eseményeket, ahogyan alakultak, az azonban igen, hogy a vendégekért, ahogyan az egy jó vendéglátóhelyen szokás – legalábbis külföldön mindenképp, na jó, olykor azért még errefelé is találkozhatunk ilyesmivel, bármennyire is furcsának tűnhet számunkra annak az alapszabálynak a gyakorlatban való megtapasztalása, miszerint történjék bármi, mégiscsak a vendég az első –, mindent megtesznek, hogy maradéktalanul jól érezzék magukat, és hacsak lehet, később vissza is térjenek hozzájuk. Egy szó, mint száz: volt lencse a szállodában, méghozzá bőven. Szinte minden étkezéskor. Más-más formában ugyan, ám kivétel nélkül gusztusosan, ízletesen elkészítve. De hát, ahogyan jóból, úgy lencséből is megárt a sok, így az otthonról cipelt, vagy ha úgy tetszik, madárlátta és kétségtelenül jobb sorsra érdemes lencsének, ha nem is az egésze, jó része kárba veszett.

Arra már maga sem emlékszik, vallja be lesütött szemmel, hogy mindennek volt-e, és ha igen, milyen hatása volt a következő évben az anyagi helyzetére, ugyanúgy, ahogyan mi sem emlékszünk pontosan soha arra, hogy vajon az újévi lencsefogyasztásunk, illetve az egyéb étkezési szokásaink valóban befolyásolják-e az anyagi helyzetünk alakulását, mégis igyekszünk évről évre megtenni a tőlünk telhetőt: eszünk, iszunk, amit és amennyit kell, illetve igyekszünk távol tartani magunkat azoktól a dolgoktól, amelyeket nem szabad fogyasztanunk, amivel természetesen nincs is semmi probléma.

Mindez azonban nemcsak az étel- és italfogyasztás összefüggésében, hanem jóval szélesebb kontextusban is értelmezhető, hiszen a legreményvesztettebbek kivételével szinte valamennyien készek vagyunk apró áldozatokat hozni azért, hogy újra feléledhessen vagy éppen továbbra is ott élhessen bennünk a remény, amire, valljuk be, óriási szükségünk van a mindennapok során, hiszen ez az, ami átlendíthet minket a nehézségeken, erőt adhat számunkra az előttünk álló akadályok leküzdéséhez, illetve hozzásegíthet bennünket a problémáink megoldásához, a céljaink eléréséhez, sőt akár az álmaink megvalósításához is.

És talán éppen ezért annyira fontos számunkra az óév elbúcsúztatása és az új év kezdete, még akkor is, ha csupán legyintünk rájuk, mondván, ezek is csak ugyanolyan napok, mint a többi; még akkor is, ha a hozzájuk kapcsoló elvárások egyenesen ellenérzéseket váltanak ki belőlünk; még akkor is, ha időnként kifejezetten teherként éljük meg a velük járó erőltetett önfeledtséget. A remény megújulása ugyanis az önmagunkba vetett hit megerősödését is jelenti, ami nélkülözhetetlen a jövőnk jobbá tételéhez, függetlenül attól, hogy mindehhez szükségünk van-e lencsefőzelékre, sült malacra meg gyöngyöző pezsgőre, vagy elegek vagyunk hozzá mi magunk is.