2024. április 25., csütörtök
Tollrajztanár

Alkonypapírból szőtt képi jelek

Jegyzetek az illusztráció váltásairól

Vajon ki szít vihart a szenvedélyből?

Alkonypírból ki sző mélyebb jelet?

S ki hint szirmot, mikor minden virág nől,

Ahol a kedves lépeget?

Dicső koszorúvá vajon ki fonja

A borostyánt, mely magában fakó?

Az Olympost egyenesíteni ki fogja?

Emberi erő, költőkben lakó!

(Johann Wolfgang Goethe: Faust)

A középkori kódexművészet zseniális miniatűr festményeiről és a díszítőművészet fogalmát is kimerítő iniciálékról ma már nem nagyon tudunk újat mondani. Évszázadok zárt rendszerű, aranyban mérhető értékét, mértéktartóvá csontosodott regélő ábrázolását dicsérjük a díszes/drága köntösbe öltöztetett művekben. A 15. században tevékenykedő és a mozgatható betűelemeket feltaláló Johannes Gutenberg forradalmasított könyvnyomtatásának fejlődési fázisait az évszázadokon át leegyszerűsített és a képzelőerőt megmozgató fametszetekkel spékelték meg az illusztrátori rangot kapott, elkötelezetté váló grafikusmesterek. A leghíresebbek nyomát követve lepődhetünk meg: az egyre népszerűbbé váló könyvkiadásban másfél–két évszázaddal később már az írott műveket bonyolult képi ábrákkal ékítő rézmetszet technikája aratta nagy sikereit. De a 18. század második felére William Blake jóvoltából a rézmetszet tejtestvére, a rézkarc és az egyre nagyobb nyomdai példányszámok elérését megkönnyítő acélmetszet is tarolt.

Azt mondják, a vidéki kollégáikkal ellentétben mindig könnyebb dolguk volt a világvárosok és a nagyvárosok tövében élő, a kiadói megrendeléseket egyre gyakrabban kiszolgáló urbánus művészeknek. A nehezebben feltörő virtuóz magyar rajzművészet például a 18. század utolsó évtizedeitől kezdett felvirágozni. A könyv- és lapkiadás a „porfészkeket” eleinte nagy ívben elkerülte. Mifelénk a könyvkiadás divatja a 19. század közepére lett az európai nyomdai fejlesztésekkel, így a litográfia hasznosításával ütőképesebb. A fontossá lett és sikerrel terjesztett, a későbbiekben a vidéket is megcélzó hírmondó lapok díszítő tartozékaként a képi illusztráció egyre hangsúlyosabban volt jelen.

A század legnagyobb szenzációja volt a magyar művészetben divatos nemzeti romantika, a forradalom leverése után pedig főként a néha már színpadiassá váló historikus szemléletmód élménye. A nemzet nagyságát e stílusok által lehetett felemelni/újrateremteni. A felvirágzó magyar könyvkultúra terjesztését pedig nagyban segítették a kitűnő rajzművészek, Zichy Mihályok… A művészi igénnyel kivitelezett könyvek mindig is a tipográfia mesteri termékei voltak, és számtalan figyelmesen megtervezett és végrehajtott művelet során jöttek létre. A körültekintő igényesség jellemezte a papír megválogatását, a szöveg jellegének megfelelő könyvformátumot, azaz a méretekkel és arányokkal való helyes gazdálkodást, a kötés és a borítófedél gondos megtervezését, a betűk kiválasztását és a végső formába öntés külön ékét: a művészi illusztrációt. Beleértve a vonzó díszes borítást, mert a könyv eladhatósága nem csupán a tartalmi részétől, de a formás, díszköntösi megjelenésétől is függött. A 19. század Magyarországán még a tónusos fametszet volt a könyvillusztráció legelterjedtebb technikája. Ez a reprodukciós rendszer tette még ismertebbé legismertebb festőművészeinket: többek között Barabás Miklóst, Jankó Jánost, Keleti Gusztávot és a külhonban is népszerű Munkácsy Mihályt. Virtuóz rajzaikat neves fametszőmesterek örökítették át fadúc lemezekre. Ezek közül a leghíresebbek Morelli Gusztáv, Rusz Károly és Pollák Zsigmond voltak, akik számos míves tónusos fametszetet is készítettek.

Még az 1886-os millenniumi ünnepségsorozat alkalmából is gazdagon ellátták őket fametszet-megrendelésekkel, amikor Európa fejlettebb országaiban már ezt a technikát javarészt hanyagolták és kivetkőzték.

 A litográfia ugyanis drágább, de egyszerűbb, rajzi szempontból pedig hatásosabb és igényesebb képgrafikai technika volt, ugyanakkor a plakát-, a képeslap- és a könyvillusztrálást is egyaránt jól kiszolgálta. Eredetileg Franciaországban volt a legelterjedtebb, divatja Magyarországra később érkezett. Különösen a portrérajzolás révén volt jól használható, de az újságok, bulvárlapok is egyre gyakrabban alkalmazták, mert a modoros, lassan készülő fametszeteket könnyed stílusával felváltani tudta. Barabás Miklós, Zichy Mihály, Ferenczy Károly, sőt Rippl-Rónai is gyakran alkalmazták, ezzel is emelve a könyvterjesztés rangját és színvonalát.

Zichy Mihály például nem csupán bravúros illusztrátori tudásáról, hanem újításairól is ismert volt: rézmetszetes műlapokkal helyettesítette az előző technikát. A klasszikus drámairodalom (Madách Imre: Az ember tragédiája), valamint romantikus balladák illusztrálásával (Arany János balladái) is a legrangosabb könyvillusztrátori hírnevet vívta ki magának. Művészi illusztrációi a leggyakrabban nem is alkották a könyv szerves részét: inkább az irodalmi művek képmellékleteiként érvényesültek. Elsőként vallotta, hogy az igazi illusztráció egyenrangú lehet az irodalmi művel. Nem az esemény puszta ábrázolására kell törekednie, nem is az a feladata, hanem hogy hozzáadjon valamit a műhöz. A szöveg látványossá szervezése ugyanis egyértelműen több irányból megközelíthető lehet. A finoman differenciált vonal-, árnyék- és a színezhető felületek halmazából valami újszerűt, frissítő vizuális hatást kell előhoznia. Vérpezsdítő elemeként kell hatnia az irodalmi mű megtámogatásául.

A 19. század utolsó negyedében modernizáló új szelek fújtak Európa-szerte. Az impresszionizmus után bátor expresszív hangulat is jellemezte, biztatta a modernizált társadalmat. Az elágazó stílusirányzatok a figuratív megoldásokat különféleképpen kezdték érteni, mert ugyanekkor a visszafogottabb szimbolista modort és a szecesszionista törekvéseket is preferálták. A minálunk épp kifutóban lévő historikus szeleket például a dekoratív szecesszió váltotta fel, mely Európából érkezett, a keleti stílus dekoratív világával is találkozhatott, mégis ihletet a magyar népköltészetből és népi motívumkincsünkből merített magának. A népi hagyományok, a mesés mondavilág és a népballadák világát megörökítő felvirágzó ágazat megizmosodását és hatalmas sikerét a hagyományokat tisztelő magyar néprajzosok, a Kárpát-medence magyar faluit hamar megszálló szorgos gyűjtők és művészek segítették. A magyar népi kultúra iránti nyiladozó érdeklődés és vonzalom büszkeséggel töltötte el a nemzeti érzületű értelmiségieket, és ez az öntudatosság tette termékennyé és naggyá a könnyed, stílusában tömör és lenyűgöző magyar szecesszió művészetét, különös tekintettel az illusztrálás műfajaira.