2021. június 22., kedd
TOLLRAJZ

Hërnyóvétëk

Koldusboton

3.

 

Székely Albert, a csodálatos toronyóra megalkotója a budapesti kalandos (szalonórás) bemutató után már hírnévre tett szert, mégis megmaradt becsületes, szerény falusi ács- és asztalosmesternek. De akkor Németh Kálmán plébános közvetítő tanácsára váratlanul meghívták, hogy nézze meg a szomszéd faluban, Ilișeștiben összerozzant templomi orgonát is. Megjavítani, pótolni a tönkrement, hiányzó alkatrészeit, s működőképessé tenni tudná-e, vagy kidobják az egészet? Mesterünk a rozoga, tizenhat változattal bíró orgonát „szétbontotta, a hibát megtalálta, s az egész szerkezet építésének módját is kifürkészte”. A munkát elvállalta, s szép előleget vett fel anyagvásárlás céljából Szereth város megbízó plébánosától, hogy a romos templomi orgonát elbontsa. Karácsonyra egy teljesen újat kellett volna emelnie a régi helyett. Csakhogy Józseffalva az 1939 májusában pusztító tűzvész martaléka lett, és porig égett. A falu szinte teljesen megsemmisült, lakói koldusbotra jutottak. Csupán a temploma és néhány félreeső háza maradt meg, valamint csodálatos módon a fából ácsolt útszéli feszület, amelynek korpuszát később a józseffalvi kitelepültek egy kocsiderékban magukkal cipelték. Ez a korpusz: mementó. Hiányosan ugyan – mindkét karja hiányzik –, de ma is megvan Bátaszéken.

Visszalépve az időben: leégett akkor Székely Albert háza is, a remekül kiépített színalj műhelyével. Szerszámkészlete, esztergapadja, kisebb gépezetei és raktáron lévő félkész munkái az előkészített faanyagokkal együtt bennégtek. De a legrosszabb mind e szerencsétlenségben az volt, hogy mesterünk a nagy munkát már elvállalta. Éppen a templomi orgona újraépítésén dolgozott. A baj még nagyobb lett: mesterünk még a felvett pénzelőleget is elveszítette, mert azt a műhely mestergerendájába elrejtette, így az is a tűz martalékává vált. A megbízó közvetítője, Szereth város plébánosa is a vesztét érezte. Német és lengyel hívei már azon is összekaptak, hogy egy lenézett, csizmás, harisnyanadrágos székelynek adta a munkát. Most már az elkótyavetyélt előleg miatt is nyugtalankodtak, s addig civódtak vele, mígnem átment a leégett faluba, s élénken érdeklődni kezdett: mi lesz a megbízással s a hívei pénzével? Ekkoriban is mindenki csupán a maga hasznát nézte. Az emberek elvárták volna a csodát. A józseffalviak azt, hogy Isten segedelmével talpra állhassanak, az ilișeștiek pedig, hogy a megígért templomi orgona karácsonyra meglegyen. S ha nem, az előleg legyen is visszafizetve. Ugyan honnan és miből? Mesterünk a tönk szélére jutott, a homlokát ráncolta, s talán bele is őszült a kilátástalanságba. Épeszű ember nem gondolta volna, hogy ebből a helyzetből ki lehet lábalni. A firtatásokra mégis csupán annyit válaszolt:

„Mëglësz, plébános úr…”

A józseffalvi nép szorgalmas volt, és iparkodott, hamarosan elkezdődött a falu házainak komoly újjáépítése. Úgy tudni, hogy a munkához Erdély legnagyszerűbb, varjúváras építésze, maga Kós Károly igen szép házterveket adományozott a falunak. A falu tönkrement vízszivattyúját az ezermester Székely Albert segítségével hamar helyrehozták. De ő ezután már a maga dolgával törődött. A vagyonából mindössze két tehene maradt meg, s némi fúró- és faragószerszáma, valamint az udvaron álló nagy eperfája. Amely megperzselődött ugyan, de valahogy megmentette magát, a fája ép maradt. S ha el nem égett: mesterünknek most egy vagyont ért. Egy valószerűtlen, lázálmos ágrólszakadtságból igyekezett kijutni. A szavát adta, hogy az orgona határidőre elkészül, s „székely ember sose állítson valótlant”. Mesterünk addig ráncolta a homlokát, mígnem eladta a teheneit is, s a kapott pénzből a régi műhelye helyébe megépített egy szükségszínt. Elfekvőben voltak még valami régi orosz katonai szuronyai, ezekből edzhetett volna még valamirevaló faragószerszámokat. Az eperfát kivágta nyersanyagnak, s hamarosan még az orgona újjáépítéséhez szükséges faanyagot is megvásárolta. Elment Fraszínba, a világhírű hangszerfák fűrészgyárába. Annak szárítóraktáraiból vásárolt faanyagot.

Őszre a munkával már igencsak előrehaladott, fúrt s faragott éjjel-nappal. Keveset aludt, de ha aludt is, az orgonával álmodott. Fejből is tudta, hogyan nézzen ki a Viola, a Fuvola, az Égi hárfa s a Portula. „Változatonként négyszer nyolc síp tartozik mindegyikhez. Elkészült az összes pedálsíp, melyek közül a legnagyobb 3,5 méter hosszú, 24 cm vastag. Egy ilyen mélysíp hatféle fából áll.” Az orgona homlokára cinlemezekből domborított fémsípokat. Télire a hangszer minden eleme elkészült, Székely Albert csikorgó télben hat szánon szállíttatta az alkatrészeket Ilișeștibe. A segédeivel egy nagy fazék parázs mellett melegedve építették össze a hatalmas szerkezetet. Már az is csodának számított, hogy az orgona egyáltalán s időben elkészült. Azok, kik annak előtte az elszegényedett, sokgyermekes magyarokat lenézték, most már csodálni kezdték a kitartásukat és a becsületességüket.

Paál Árpád Brassóban született író és politikus is ott volt az átadáson. Az elismerés hangján tudósított Székely Albert orgonájának vizsgájáról is: „A kijavított orgonán diadalmasan tört fel a templomi ének, s Isten dicsősége mellett Székely Albert tudományát is hirdette.”

De hová lett a székely?

Kós Károly: Józseff alvi lakóházterv, 1938-ból
Kós Károly: Józseff alvi lakóházterv, 1938-ból

A harisnyás székelynek adott orgonaépítő munka miatt alaposan összeveszett környékbeli német és lengyel lakosság ekkorra megbékélt egymással. A mise kezdete előtt egy hatalmas tömeg forgolódva s ámulva nézegette a karzaton díszelgő új hangszert. Csernavicból (Czernovitz) is sok vendég érkezett, csupa német és lengyel előkelőségek. A szentélyben, a tábornokok és a szereti polgármester karosszékei között pedig díszvendégként helyet kapott az orgonakészítő Székely Albert is. Ő azonban sokat feszengett, s a mise kezdete előtt úgy eltűnt, mint a kámfor. Mindenki azon tanakodott, hogy hová lett a székely. Sokan a fejüket csóválták, bizonyára akadtak olyanok, akik rögtön valami nagy átverésére gondoltak. A program azonban rendben zajlott, s az orgona megszólaltatásakor már azok is lehiggadtak, akik valamiféle rossz végletekben gondolkodtak. A Németh Kálmán józseffalvi plébános által megszólaltatott hangszer ugyanis valóban mestermunka volt: csodálatosan működött, a hangja gyönyörű.

Az ilișești templomban egy székely ember orgonája hatalmasan hirdette Isten dicsőségét.

A mise után sokan akartak gratulálni Székely Albertnek. Németh Kálmán maga is a mester keresésére indult, nem sok sikerrel. Amint azonban éppen ellépett a fújtató mellett, az hirtelen előkerült. Az orgonán volt egy kis ajtó. Oda húzódzkodott be, s a mögül most csapzottan, porosan s borzosan kandikált ki. Mint kiderült, a mise kezdetekor észrevétlenül bebújt a hangszerbe: ha az orgona működtetése során netán megakadna valami, rögtön ott legyen, hogy állítson, javítson rajta. Németh Kálmán így írt a folytatásról: „A díszebédre is meglehetősen kedvetlenül ült le. Az asztalfőn egy tábornok és a polgármester között volt a helye. Hiába voltak a háromnyelvű szónoklatok, ő azokból egy szót sem értett. Téli éjszakáinak fáradalmait most ásította el. Aztán… letette a fejét fáradtan a hófehér és ki sem bontott szalvétára, és elaludt, mint a gyermek.”

* Paál Árpád (1880–1944) Erdélyi író, újságíró, politikus. Édesanyja bukovinai származású, 1919-ben a Székely Köztársaság megalapításáért dolgozott. A békeszerződés aláírása után 1920 szeptemberében is a Székelyföldre utazott, és megszervezte mintegy 40 település azonos szövegű beadványát a román törvényhozáshoz és a Népszövetséghez. A békeszerződés 47. paragrafusára hivatkozva a magyarság és a székelység számára nemzeti önkormányzatot kértek.