Volt egyszer egy kíváncsi kisfarkas. Úgy is hívták: Kisfarkas. Egy óriási erdőben élt a mamájával, Nagyfarkassal.
Ez a Kisfarkas nagyon kíváncsi volt! Mindennap csavargott az erdőben. Hiába intette Nagyfarkas, hogy ne csavarogjon, mert nem jó vége lesz a dolognak. Egy nap olyan messzire is elkószálhat, hogy még ő, a mamája sem találja meg soha többé.
De Kisfarkas csak nevetett, mert tudta, hogy Nagyfarkas úgyis megkeresné.
Ej, egy napon mégis megtörtént a baj.
Kisfarkas addig-addig kóborolt az erdőben, hogy egyszer csak azon kapta magát, hogy nem látja a hazafelé vezető ösvényt.
Elmúlt január, és egészen addig alig esett egy kevéske hó, de már az is rég elolvadt. Aznap azonban havazni kezdett, és annyi hó esett, hogy mikor Kisfarkas megállt és körülnézett, minden fehér volt, a fák, a bokrok, az ösvények.
– Hűha! – kiáltott fel Kisfarkas. – Most hogy menjek haza?
Elindult az egyik havas ösvényen, aztán a másikon, majd a harmadikon, de sem egy ismerős fát, sem egy ismerős bokrot nem látott. Aj-jaj.
– Jaj nekem, ha rám sötétedik – gondolta magában. – Akkor majd hol alszom? És ha fölfal egy medve-e-e-e-e… – villant az eszébe. – Vagy ha megfagyok itt?
Mert egyre hidegebb lett, a szél is föltámadt.
Egyszer csak a fák mögött egy nyílást vélt felfedezni. Be is bújt rajta azonnal. Valami sötét helyiségbe került, ami sokkal nagyobb volt a farkaslyuknál.
Horkolást hallott. Egy hatalmas, szőrös állat aludt a félhomályban. Kisfarkas maga is olyan álmos lett hirtelen, hogy odabújt az alvó állathoz – ó, milyen jó meleg volt a bundája! – és elaludt.
Ej, ha tudta volna, hogy az egy hatalmas, lompos medve!
Pedig bizony az volt.
Másnap reggel felébredt a medve, nyújtózott egy nagyot.
– Brrrummm-brrrummm-brrru-u-ummm – dörmögte. – No, ha felébredtem, akkor ma Gyertyaszentelő napja van! Ideje kinéznem, milyen az idő… Hát ez meg micsoda?! – kiáltott, Kisfarkasra pillantva, aki fel is ébredt nyomban a kiáltásra.
– Nem vagyok én micsoda, hanem kicsoda! – állt elébe Kisfarkas. – Kisfarkas vagyok. Hát te ki vagy?
– Méghogy én ki vagyok? Én vagyok az erdőben a legnagyobb, a leglomposabb és a legveszélyesebb állat! A medveeeee! Hogy merészeltél betörni a barlangomba?!
- Csak eltévedtem, mert minden ösvényt belepett a hó. Kérlek, lompos medve, vezess engem haza!
– Micsodaaa??? – dörrent rá a medve. – Szó sem lehet róla. Elhallgass, mert mindjárt megeszlek! Fél éve nem ettem, azóta alszom…
Ám hirtelen meggondolta magát.
– Na figyelj, te Kisfarkas. Mégsem eszlek meg. Itt maradsz szépen velem, és leszel az unokám. Úgyis egyedül vagyok itt, a gyerekeim már rég a saját barlangjukban élnek.
– De hát nem vagyok én medvebocs! – kiáltotta Kisfarkas felháborodva.
– Nem is lehetsz! – mérte végig a medve. – Éppen ezért majd segítesz nekem élelmet szerezni, feltakarítod a barlangot, kipuhatolod, melyik fa odvában van a legtöbb méz… És most takarodj oda, a sarokba! Meg ne moccanj, míg vissza nem jövök! Ki kell derítenem, milyen kint az idő…
Kisfarkas bebújt a sarokba, a medve meg kibújt a nyíláson. Kint esett a hó, fújt a szél, kegyetlen hideg volt.
– Nagggyon jó! – dörzsölte össze a medve a mancsait. – Nem látom az árnyékom. Tehát hamar megjön a tavasz…
Azzal bekiabált a barlangba:
– Kisfarkas, azonnal gyere ki!
Kisfarkas kibújt a nyíláson.
– Jujj, de fááázom… - nyögte fogvacogva.
– Méghogy fázol! – kiáltott rá a medve. – Az én unokám nem lehet fázós!
– Neeem vagyok az unokád! – feleselt Kisfarkas dideregve.
– Elhallgass, vagy mindjárt megeszlek! – szólt rá a medve. – Na gyerünk, akad még itt a hó alatt egy kis fű, egy kis gyökér, kaparászd ki nekem, mert nagyon éhes vagyok!
Szegény Kisfarkas csak úgy reszketett a hidegtől. Kaparászta, kaparászta a havat, ej, majd lefagytak az ujjpörcei, és egyszer csak…
Messziről farkasüvöltést hallott!
Rémísztő farkasüvöltést. Így hangzott:
– Aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!
A medve megijedt, de rákiáltott:
– Kaparássz tovább, vagy rögtön megeszlek!
Kisfarkas kaparászott, kaparászott a hóban, és egyszer csak…
Megint farkasüvöltést hallott! Nem is egyet, hármat egymás után:
– Aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!
– Aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!
– Aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!
Kisfarkas felemelte a fejét a hóból és ő is üvölteni próbált. Persze, még kicsi farkas volt, hát rövidebben tudott csak üvölteni, nem olyan hosszan, mint a nagy farkasok:
– Aúúú!
Igen ám, de fújt a szél, vitte a hangot, és Nagyfarkas azonnal meghallotta Kisfarkas hangját.
– Gyerünk, arra! – kiáltotta a többi farkasnak.
Mert akkor már az egész farkascsorda Kisfarkast kereste az erdőben.
És egy perc múlva vagy ötven farkas közeledett rohanva Kisfarkas és a medve felé. Vagyis… A medve már ki tudja, hol járt! Vitte az irháját, mert ennyi farkassal szemben ugyan nem sok esélye volt, hogy megtartsa az unokáját.
Ej, örült Kisfarkas!
Hát még Nagyfarkas!
Futva, kergetőzve a hóban tették meg az utat hazáig.
Otthon aztán Nagyfarkast elővette Kisfarkast, meg is ígértette vele, hogy többé nem kószál el ilyen messzire. Hogy így lett-e vajon? No, ebben nem vagyok olyan biztos.
Régen történt ez, nagyon régen.
Kisfarkasból azóta Nagyfarkas lett, kisfarkasai születtek, sőt, már unokái is. S hogy azok olyan kíváncsi természetűek-e, mint ő volt gyerekkorában, azt jó lenne kideríteni.
De ezt majd máskor.
Annyi biztos: mind boldogan éltek, míg meg nem haltak.
