2021. március 4., csütörtök
KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉS IRODALMI ÉVFORDULÓK FRANCIAORSZÁGBAN

Képzelt riport Henri de Toulouse-Lautrec-kel a vigalmi negyedben

Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec Monfa francia festő és grafikus, a posztimpresszionizmus egyik legeredetibb mestere, a párizsi éjszakai élet „Monsieur Henri”-ja 1864. november 24-én született Albiban. 1901. szeptember 9-én hunyt el a Malromé kastélyban, Bordeaux közelében.

Én: – Monsieur Henri, kérem, találkozzunk. Meséljen nekem a gyermekkoráról, letűnt korok varázsáról, a századvég Párizsáról – a Belle Époque-ról és jelképéről, a szenvedélyes kánkánról.

Henri de Toulouse-Lautrec: – Hoz nekem italt?

É: – Hozok. Bármit kér Monsieur Henri, elhozom.

HTL: – Akkor konyakot és jó erős abszintot hozzon kedves. „Kizárólag jó italt iszom! Az csak jót tehet.” Napnyugtakor várom a Montmartre-on.

É: – De hol várjam?

HTL: – Majd megtalálom.

HA VALAMIVEL HOSSZABB LÁBAM LENNE, TALÁN SOHASEM FESTETTEM VOLNA.”

Kétszázharmincnégy lépcsőn kapaszkodtam fel a Montmarte hegyre, Párizs legmagasabb pontjára, ahonnan csodálatos kilátás a fővárosra, a Szajnára és hídjaira, amit most bearanyoznak a lebukó nap utolsó sugarai. Favázas házak között sétálok a Place du Tertre, a Festők terére. A Mester csakis egy ilyen inspiratív környezetre gondolhatott találkahelyül. Közben az utcaköveket nézem, melyeket egykor a művész negyedben élt és alkotott művészek koptatták: Picasso, Monet, Dali, vagy Van Gogh. Hirtelen sejtelmes köd ereszkedett a térre. Beleborzongtam.

H. Toulouse-Lautrec a Moulin Rouge plakát előtt Tremola igazgatóhelyettessel
H. Toulouse-Lautrec a Moulin Rouge plakát előtt Tremola igazgatóhelyettessel

– Elhozta? – szólalt meg a hátam mögött átütő erejű orgánumán Ő, Henri Toulouse-Lautrec, a 37 éves öregember, a 152 centiméteres festőóriás. Zavaromban rebegtem valamit és átnyújtottam az italt. Ő meghúzta a flaskát, majd felnyitotta sétapálcának álcázott mankója nyelét és az abban rejlő 39 centiméteres italos flakonba töltötte a maradékot. 1* – Ön mit fogyaszt? Hova ülünk be? – kérdezte udvariasan.

É: – Sajnos nem ülhetünk be sehova, tudja, a vírushelyzet… de majd valahol kérek egy kávét elvitelre.

HTL: – Kávé elvitelre? És sehol egy lélek. Minden zárva? Mi történt itt? Mit műveltek Párizzsal? – Letekint a városra. – Cudar egy világban élnek maguk, ma chérie!

É: – Inkább sétáljunk, közben meséljen a gyermekkoráról.

Monsieur Henri de Toulouse-Lautrec
Monsieur Henri de Toulouse-Lautrec

HTL: – Kezdjük nagyanyámmal, a kemény nemes asszonnyal. Szerinte: „Amikor a fiaim vadat lőnek, három megtiszteltetésben részesítik: egy golyó, egy ecset és egy villa jár a vadnak!” 2* Szellemes, nemde? Őt nem érdekelte, hogy rossz vért szül az első unokatestvérek közötti házasság, őt csak a vagyon érdekelte, hogy a legősibb francia nemesi család birtoka, ami csaknem egész Dél-Franciaországot jelentette, a családban maradjon. Azt hiszem, anyám, Adèle Tapié de Céleyran grófnő soha nem volt boldog különc apám, Alphonse de Toulouse-Lautrec Monfa gróf mellett. Őt a lovas vadászat, a bálok, a szép nők érdekelték. Ha nem táncolt, akkor a lovaival, vadászkutyáival töltötte idejét. Képzelje, a furcsa szerzet a sólyom madarainak szentelt vizet hozatott a sekrestyéből. Anyám szomorúan és magányosan élt. Miután öcsém, Richard-Constantine csecsemőkorában meghalt, még több figyelmet szentelt nekem. A hőn szeretett Maman engem „Petit Bijou”-nak, Kicsi kincsemnek becézett. El tudja képzelni, hogy majd évek múltán „Kurta lábú szamár; Torz törpe” és hasonló gúnynevekkel illetnek?

Megállunk, a Mester kortyol egyet sétapálcájából, majd így folytatja:

– Élénk, örökmozgó gyermek voltam, mindig érdekes játékokat szerveztem, így Maman kamaszkoromig nem aggódott, hogy növésben elmaradtam a korosztályomtól. A balesetekig felnéztem apámra, mindketten azt gondoltuk, hogy majd együtt futunk a falka után és a jól sikerült vadászatok után együtt táncoltatjuk a grófkisasszonyokat, de miután 13 éves koromban leestem a székről és eltörtem a bal oldalt a csípőmet, azt hittem az a legrosszabb, ami történhet velem: mozdulatlanságra lettem ítélve. Csupán 15 hónapra rá egy ártatlannak tűnő séta közben eltört a jobb csípőm is. Ekkor kiderült, egy józanul is kimondhatatlan nevű ritka betegségben szenvedek: püknodüszosztózis. Csontbetegség. Vagy rossz vér? Onnantól a lábaim nem növekedtek tovább, csak a felsőtestem fejlődött. Apám még nálam is jobban gyűlölte a helyzetet, elveszítette az előkelő jövőképét. Nyomorékkal nem lehet bálozni! Olyan utálattal nézett rám, ami anyám ereiben is megfagyasztotta a vért. Azután már alig láttuk. Óh, nagymama! Az élet szép! Sőt, maga a csoda! Tőlem csak a golyót vette el, nem vadászhatok lóháton, na és? Az ecset és villa még nálam! Festhetek és ehetek kedvemre! Na de most inkább kortyolok egyet.

É: – Családtagjai festészettel is foglalkoztak.

HTL: – Többen festegettek, még többen vásárolták és gyűjtötték a festményeket. Anyai nagybácsim Charles amatőr festő volt, de ő ellenezte az új irányzatokat. Gyermekkoromban szerettem rajzolni, bácsikám is ösztönzött.

H. Toulouse-Lautrec a műtermében modelljével
H. Toulouse-Lautrec a műtermében modelljével

É: – Hol tanult, kik voltak a mesterei?

HTL: – Anyámmal Párizsba költöztünk, engem beíratott a Fontanes iskolába és rajztanárt fogadott mellém, René Princeteau-t, a katonai- és lovasjelenetek festőjét. Első műveimet, a Lovát nyergelő tüzér és A nizzai postakocsi, a lóversenypálya mellett rajzolt vázlatok alapján festettem. Azután 19 évesen portrékat készítettem. A művész anyja reggelizés közben Maman portréja. Ugye, milyen gyönyörű! A középiskola után Bonnat és Cormon tanítványa voltam, ott fedeztem fel Manet-t és Degas-t, akinek a stílusát és témáit egyaránt tiszteltem. Húsz évesen eldöntöttem, hogy felköltözök a Montmartre-ra, éppen abba a házba, ahol Degas is lakott. Óh, mennyivel más volt itt akkor még minden! Szőlőskertek és tyúkólak voltak a házak mellett. A központ minden utcájában volt zenés kávéház, az éjszaka a bohémeké volt. Vasárnaponként a vígasságok után a munkáslegények a 100 éves fák alatt szórakoztak kedveseikkel. Ott lentebb kabarék, cirkuszok, bordélyházak vonzották a gyanús alakokat, a nincstelen alvilági figurákat a fertőzött lányokhoz. Berendeztem egy műtermet és elkezdtem festeni az újonnan felfedezett életemet. De ezzel el is távolodtam attól a világtól, amelybe beleszülettem. Erre igyunk, mert „Keveset kell inni, de gyakran”!

„ENGEM A TERMÉSZET ELÁRULT”

É: – De hiszen itt elfogadták és szerették Önt, Monsieur Henri. És megtalálta művészete fő témáit.

HTL: – Őszintén, ki fogadná el a torzszülöttet, a sántikáló, nyáladzó, mély hangú szakállas törpét? A fényűző kastélyok arisztokratái helyett a kitaszítottak társaságába illeszkedtem be. Szeretni csak Maman szeretett igazán és én tudtam elfogadni önmagamat, némi öniróniával. Az akadémikus művészvilág képviselői tudomást sem vettek rólam. Az alkotásaimat nem értették, azt egyébként még anyám sem értékelte. A család, főleg apám és bácsikám kompromittálónak és perverznek tartotta mindazt, amit alkottam. Eleinte úgy írtam alá, hogy Treclau – nehogy szégyent hozzak rájuk. Hogy ki ismerte fel a zsenialitásomat? Maurice Joyant, a hű barát, a műkereskedő, és talán az avantgardisták szürke eminenciája Félix Féneon művészetkritikus. A „jelenben” elfordultak festményeimtől, a sikeres jövőmről Ön mesélhetne nekem, chérie.

É: – Fogok, de emlékezzünk meg előtte a törzsasztala társaságáról.

H. Toulouse-Lautrec pihen
H. Toulouse-Lautrec pihen

 

HTL: – A sötétségbe burkolt híres-hírhedt montmartri éjszakák ivócimborái egytől egyig elképesztő figurák voltak. Numa Baragnon, aki képes volt egyedül felfalni egy birkát; Charles Maurin, a szótlan anarchista, aki literszám vedelte a rumot; a kuzinom, doktor Gabriel Tapié de Céleyran, a művészek „fájdalomcsillapítója”. Őt csak Tapírnak becézték. Szimbolista festők, a mulatók tulajdonosai, impresszáriók, és a jó házból való úri fiú, Aristide Bruant, a Montmartre csillaga, aki hamar elsajátította a párizsi szlenget, amelyen a szegények, a munkások és a bűnözők nyomorúságát írta és énekelte meg a Fekete Macskában. Bruant feltűnő ruhában lépett fel, ahogyan megfestettem: vörös pulóver, fekete dzseki, hosszú csizma és a nyakában hatalmas vörös sál.

És a lányok! Elles 3*! Sétáljunk már közelebb a szegény lecsúszott lányokhoz, akik mind a végzet asszonyaivá akartak válni, de akiket csak szalmazsáknak néztek. A vágy és az ostoba élvezet hajhász Louise Weber, a fergeteges kánkán táncosnő, művésznevén La Goulue (a Falánk). A Moulin Rouge francia négyesének a királynője fáradhatatlanul lendítette alsószoknyáit egyetlen sarokrúgással egészen a homlokáig, abban a világban, ahol a női boka puszta látványa is lázba hozta a férfiakat. Ő tudta megcsinálni ugrásból a legtöbb spárgát, ez lett a veszte.

A személyzetnek tilos volt az egymás közötti intim kapcsolat. A táncosnő titokban szerelmes volt egy pincér fiúba, közös jövőt terveztek. La Goulue terhes maradt, ezért korábban kellett volna távozniuk, amelyhez még több pénzre volt szükségük. Egy este az angol trónörökös a Moulin Rouge-ban múlatta idejét és jó sok ital után fogadásból az asztalához hívatta a kánkán táncosnőt. Minden ugrásból csinált spárgáért egy százast ígért! Hogy könyörgött neki a fiú, ne tegye, megoldják valahogy a közös életet. Gyengéden ölelte, kérlelte. Hiába. A táncosnő szorult helyzetük megoldását látta a felkínált pénzben. Az urak és a lányok hangosan számoltak: 1, 2 … 8, 9… 12… 16! A színpad vörössé változott… Öblítsük le, igyunk!

Kisfiúként – Petit Bijou
Kisfiúként – Petit Bijou

És Jane Avril, az Őrült Jane, a titokzatos magas lány, aki csak a tollboákban látszott vidámnak, amikor levetette, már nem nevetett, mélabússá lett. Suzanne Valadon 4*, a nagy szerelmem. A tűzvörös hajú Rosa la Rouge, mindannyiunk kedvenc modellje… ő talán igazán szeretett engem. Sok édes perccel ajándékoztuk meg egymást Ámor kuckójában, tőle kaptam a Vénusz nyavalyáját. Óh, és Loïe Fuller, a pillangótáncos. Amerikából jött Párizsba és vizuális effektusokkal újított, hipnotikus erejű szerpentintánca sztárt csinált belőle. Majd jött a kabaré megtestesítője, Yvette Guilbert, a csodálatos dizőz, akinek a profilja akár egy szélhámos hattyúé. Megragadtam benne a megfoghatatlant, ahogyan artikulál, és ahogyan a szótagok elhagyják a torkát, ajkát, majd nyílvesszőként célozzák meg a hallgatóságot! Gyors mozdulatokkal festettem meg, egy két vonal, egy két festékfolt. Az ecsetvonásaim és a hangja között mély egyezőség érződik. Emlékszem, amikor Yvette megpillantotta a róla készült festményt, be akart perelni, olyan dühös volt. De okosabb volt annál, meggondolta magát. Persze, mert én nem a természetet, nem az impressziót festettem le. Én megtörtem a klasszikus perspektívát! Nálam tudni kell olvasni a sorok között! Mint barátom Vincent van Gogh portréján. Ezt a pasztell képet 1887-ben 23 éves koromban festettem, ő 34 éves volt. Kezében a pohár a királyok mérgével, az abszinttal. Egészségünkre!

RIGÓ JANCSIT IS LEFESTETTE

É: – Képein a közönséget, a páholyban ülőket is megörökítette.

HTL: – A közönséget is szívesen ábrázoltam. Gyakran csak kontúrok, vagy elmosódott figurák voltak; cilinderes férfiak és kalapos, kontyos kacér nők. Mit is mondott, chérie, ön honnan jött? Magyarországról? Van egy magyar vonatkozású képem, melyen egy színházi páholyban Rigó Jancsi cigányprímást és szerelmét, az amerikai Clara Wardot festettem meg. Micsoda hatalmas botrányt kavart annak idején ez a kapcsolat, ugyanis a detroiti milliomos örökösnőnek már volt vőlegénye. Nem is akárki, egy belga herceg! A francia és a magyar sajtó ezért minden lépésüket követte.

É: – Monsieur Henri, Ön bejutott oda, ahova mások soha nem nyerhettek bebocsátást. Kórházi műtők, bordélyházak öltözői, fürdője, orvosi vizsgálója…

HTL: – Igen, Tapír kuzinomnak köszönhetően a híres Péan doktor műtétjeit is végignézhettem a Szent Lajos kórházban. Mint akit megbabonáztak, úgy ültem ott és egyetlen részletet sem akartam elmulasztani. Lenyűgözött a sebész óriási keze, mely olyan pontosan és gyorsan vágott, hezitálás nélkül reszekált, majd varrt. De nem akarom, hogy rosszul legyen chérie. A bordélyházon sem botránkozzon meg. Számomra nemcsak az otthont, a családot jelentette. Voltak keserű pillanatok, amikor 1897-ben Caulancourt utcabéli műtermemből a Frochot sugárútra költöztem. Nyolcvan alkotásomat hagytam hátra. A felét az új lakó azonnal elégette, a másik felét a házmester elosztogatta a közeli bisztrókban. A nemesi családom mondén urak portréit remélte tőlem. Hát ez nem az volt. Én például 1895-ben La Goulue-t csodálatosnak láttam amint hastáncot lejtett. Gondoltam, valami óriásit alkotok vele, és az, hogy a két monumentális, mintegy 3×3 méteres festmény vásári kunyhóba kerül, kit érdekelt. Neki adtam. A táncosnő megpróbáltatásait művészien ábrázoltam, de a vászon sorsa nem különben fájó történet. Amikor La Goulue megszorult, áron alul eladta egy elvetemült műkereskedőnek, aki nyolc darabba vágta, gondolván így majd jó áron könnyebben túlad rajtuk.

A bordélyházban minden ajtó nyitva állt előttem. A lányok figyelemre, gyengédségre vágytak, és úri neveltetésem következtében tőlem tiszteletet, kedvességet kaptak. Idővel nem zavartatták magukat, amikor bárhol felbukkantam. Én néztem őket, ahogy esznek, ahogy fürödnek, öltözködnek, kártyáznak, láttam őket ébredéskor, amikor neglizsében már vetkőzni készültek. És láttam őket a nőgyógyász ajtaja előtt, amikor gondterhelten a vizsgálatra várakoztak. Megragadtam a rémületet a szemükben, az eltorzult arckifejezést, amikor a doktor ilyet mondott: terhes vagy, ez bizony nemi baj! Ecsetvonásaim nem az erotikát vagy a pornót, hanem az emberi lény klinikai vízióját tükrözik. Nem a gyönyört, a nyomort örökítik meg.

É: – A családjával kapcsolatban maradt? Találkozott valakivel?

HTL: – Édesanyám időközönként meglátogatott, anyagilag is támogatott. Egy alkalommal, amikor már beköltöztem a bordélyházba, Maman telegrafált, hogy feljön Párizsba. Látta volna chérie, milyen lázas készülődés zajlott, hogy a Madám rendes házzá varázsolja a Moulin u. 24. alatti örömtanyát! A lányok azon a napon nem dolgozhattak, rendesen fel kellett öltözniük, ha elhagyták a szobájukat. Aznap hiába dörömböltek a hájas bírók és az államapparátus eminens, kéjsóvár urai, a Madám elhajtotta őket az ajtóból. De azok a drága kitaszított lények értem még ezt is megtették.

É: – Közben ide is értünk, a Pigalle térre. Látja, a Vörös Malom, a varietészínház túlélte Ollert és Zidlert, a világháborúkat, a tűzvészeket, fogadta az új művészeket és az új stílust.

HTL: – Jöjjön chérie, erre koccintunk egy jó pezsgővel!

É: – Nem lehet Monsieur Henri, sajnos a tilalom a …

HTL: – Azt akarja mondani, hogy 2020-ban szesztilalom van, Párizsban! A Moulin-ben, ahol a vendégeknek évente 240 000 üveg pezsgőt hozatnak!

É: – Nem, nem szesztilalom van. Rosszabb, a koronavírus miatt bevezetett minden féle tilalom félemlíti meg az egykor lüktető Párizst és az egész világot.

HTL: – Pardon, chérie, de erre csak azt mondom, amit a kocsisom cifrán: „Putain de bordel de merde.5*”

É: – Mester, Ön az, aki a litográfiát és a plakátot művészi szintre emelte. Ezzel a művészet kikerülhetett az utcára.

HTL: – Néha átmulatott éjszaka után hívattam a fiákert és egyenesen a nyomdába vitettem magam. Ott aztán úgy, ahogy voltam, frakkban, öltönyben, keménykalapban nekiálltam dolgozni és délig fel sem álltam. Zidler és Ollernek pedig jó szeme volt a művészetekhez. Amikor felújították a Vörös Malmot, jött felkérés, hogy készítsem el az új arculatot. Látta volna, 1891-ben egész Párizs ezzel a munkámmal volt kiplakátozva! Az emberek pedig találgattak: „Ki festette? Valami Hautrec? Hogy mondja? Lautrec?” Ez a plakát meghozta a hírnevet a varietészínháznak és nekem is.

A művész anyja reggelizés közben
A művész anyja reggelizés közben

É: – Mikorra megjött a hírnév, az elismerés, egészségi állapota romlott, szanatóriumba kellett vonulnia.

HTL: – Igen, de Dél-Franciaországban gyorsan javult az állapotom. Azt mondták, meggyógyultam. Boldogan tértem vissza barátaimhoz, és nem ittam. Nagyokat nevettek, amikor meghívtam őket egy pohár tejre. „Sportoltam”, mert az jót tesz, vagyis érdekeltek a kerékpárversenyek és az új szenvedélyemnek hódoltam: színházba, operába jártam. Isidore de Lara „Messaline” előadása közben hangosan éljeneztem. Új korszakom kezdődött, csak őt festettem, az Isteni Messalinát. Tűzbe hozott, ahogyan Marcelle Lender bolerót táncol, minden este megnéztem. Amikor barátomat Romain Coolus-t már a 20. alkalommal cipeltem magammal ugyanabba a páholyba rákérdezett: „Nem unod még estéről estére ugyanazt a szöveget?” – ezt válaszoltam: „Nézd csak meg jól, nem minden nap látsz ilyet. Lender háta pazar egy látvány”.

A női szemek. A női kezek. A női lábak. A női test. A női hát. Szeretni.

Szerelemre születtem, de mit olvashattam ki a hölgyek tekintetéből? Undort? Vagy még ennél is rosszabb, szánalmat.

Nincs több italom!

A REMÉNYTELENSÉG GYŐZTE LE

É: – Sajnálom, de Mester, minél többet ivott, annál kevesebbet dolgozott és az éleslátását elvették a rémálmok és a hallucinációk.

HTL: – Le kellett lőnöm azt az óriáspókot, ugye megérti. Legyekkel és bogarakkal támadott rám. Azt mondják állapotomnak az alkohol és a szifilisz volt az oka. Nem, kedvesem, nem. A reménytelenség volt, ami 1901. szeptember 8-án vasárnap hajnalban legyőzött.

Milyen fülledt a levegő a kastélyban! Mi történik? Vihar készül? Anyám az ágyamnál térdel. Milyen szomorú szegény Maman. Mellette az apáca rózsa fűzérébe mormolja imáit. Alphonse gróf miért térdel itt? Szorítja a lovaglócsizma, ugye, azért bámulja olyan kitartóan a legyeket a lepedőmön? A vén disznó! Nem néz a szemembe!

Maman, szomjas vagyok.

Chérie, nézze! Ez nem delírium! Charles bácsikám átkozódva dobálja a tűzbe nyolc festményemet! Elégeti! Ne hagyja, kedves! Fusson, mentse meg. Én már nem bírok futni! Kurta lábam, sebzett lelkem nem visz már. Tegyen valamit!

É: – Mit tehetnék?!

HTL: – Nekem indulnom kell. Maman, Ön… csakis Ön.

É: – Ne menjen még Monsieur! Annyi mindent szeretnék… ne menjen még… el – szóltam utána.

Nem mondtam még el, hogy La Goulue hastáncáról festett képe mind a nyolc darabját megtalálták 1926-ban, a Szépművészeti közigazgatás 400 000 frankért felvásárolta, felújíttatta és ma az Orsay múzeum gazdag tárlatát gyarapítja. Festményeit világszerte a legnagyobb múzeumok és galériák őrzik. Életéről filmek, regények születtek, életrajzírói bestsellereket dobtak piacra. A múzeumokban kézjegyével ellátott pólók, ernyők, mandzsettagombok, söralátétek kaphatók. Örülne neki? Mert amikor édesanyja a Frochot sugárúti műteremben összecsomagolta a képeit és felajánlotta ajándékba a Louvre múzeumnak, ők elutasították. Így járt a Luxembourg múzeummal is, nekik sem kellett. A konzervatívokat sokkolták a női bugyogók, így a jó barátra, Maurice Joyant-ra bízta a hagyatékot, aki kitartott, várt és 1907-től Párizsban, majd Albiban kiállításokat szervezett Önnek.

Tudnia kell, hogy Yvette Guilbert sem haragudott a róla készült és híressé lett festmény miatt. Memoárjában így ír első találkozásukról: „A számtalan deformitás láttán az első döbbenet után azonnal mélyen a szemébe néztem. Óh, hogy milyen gyönyörű óriási szeme volt, tele melegséggel, és hogy csillogott! Hosszasan néztem és fürödtem a fényében. Lautrec látta ezt és hirtelen levette a lornyonját. Tudatában volt szemei páratlan varázsának és nagylelkűen felajánlotta nekem ragyogó tekintete fedetlen látványát.”

Az Akadémia még nem értette, de mi már tudjuk, hogy Lautrec festészete nem impresszionizmus, nem szimbolizmus, nem szintetika, nem Utamaro erotikája, mint ahogyan számos rajza sem karikatúra.

Mi, az utókor, a képcsarnok látogatói, mi érteni akarjuk, és szeretjük Önt, Monsieur Henri.

1* Toulouse-Lotrec-nek tulajdonítják az abszintből és konyakból kevert Földrengés koktél feltalálását.

2* Az öreg grófné ezzel a család szokásaira, kedvtelésére utalt: vadászat, festészet és nagy vacsorák.

3* Lányokról készült kőlenyomat – litográfia-sorozat címe Elles.

4* Suzanne Valadon cirkuszi artista balesete után a bájos arcú sudár lányka modellkedésből élt. Barátjának tudhatta Degast, Gauguint, és társait. Annyiban különbözik a többi modelltől, hogy maga is rendkívül tehetséges, híres festőművésszé vált. Ő volt az első nő, aki a Société nationale des beaux-arts tagja lett. Maurice Utrillo édesanyja.

5* A „de” előjáró szócskával fokozott, egyben finomított káromkodás.

Köszönet a forrásként szolgáló Jean-Louis Ferrier újságírónak a LE POINT hetilapban 1992. februárban megjelent cikkért.