Barnuló, rothadó sóhaj fák alatt,
S csöndesek a gesztenyék, ők látták
Fényes sok-szemükkel az ijedt arcokat.
Vizet néztek, elfolyót, s a halott híd lábát.
Meg a göcsörtös füzeket, feketében.
Ártéren guggoltak bokrok. Megrettentek.
Boldog vezényszó. Veszett sorozatok.
Halálsikoly. Gödörbe bebukó éjszaka.
Fölöttük azonnal gyeptégla paplan.
Zizeg. Csak őrizünk titeket, fiúk,
Suttogja halálra ítélt fűszálak kórusa.
Valami óriásgriff vérmezőről ideszáll.
Alvilági gyertya öt ágon lobban.
Elillan jósága felkelő Napunknak.
Árva szél sírdogál: magában.
Mert ember nem léphet e helyre!
Csontjuk még lélegzik.
Szívük taktusra ver.
Kezük szárán szorít a drót.
Ujjaik imára háton kulcsolódnak.
Gesztenyék oszlopa vonul a parton:
Nyomukban. Sorsukban osztozva.
Valakik befűzik a hosszú hevedert.
Parancs születik nyomban. És ott
A gödör! Abba bebukik minden.
Ami számít. Ami él. Aki te vagy.
S aki én.
2005. november 15.
2020. november 1.
