2021. május 17., hétfő
Pósa atya, a lelkész válaszol

Az elbizakodottság súlyos hiba

Kedves atya!
Olvasva a 2020 október 17-ei és 18-ai „Elkalandoznak a gondolataim” című írást, nagyon magamra ismertem. Az enyém is elkalandozik. Sokat imádkozom, várakozások, vagy akár autóvezetés közben is. Egy bizonyos cél érdekében. A gondolataim a célra is összpontosítanak, s a hajtásra.
Mi a véleménye erről? Én úgy érzem, imáim meghallgatásra találnak. Nem mindig az történik, amit kérek, de utólag kiderül, hogy mindig a lehető legjobb. Várom válaszát. Tisztelettel M.

Tisztelt Olvasó!

A véleményemet kéri arról, hogy a gondolatai elkalandoznak, de sokat imádkozik a különböző helyzetekben egy bizonyos cél érdekében, és gondolatait is a célra összpontosítja, s a hajtásra.
Az a vélemény alakult ki bennem, hogy Ön magát jónak tartja, egy olyan értékes embernek, aki helyesen, a szabályoknak megfelelően teszi a dolgát, és ezért elismerést érdemel. Idézem: „sokat imádkozom, és a célra összpontosítok.”

Ez eszembe juttatja az evangéliumból azt a gazdag ifjút, aki jónak tartja magát, mert gyerekkora óta megtartja az összes parancsot. Jézus azt mondja neki, hogy egyedül Isten a jó, neki meg valami lényeges hiányzik ahhoz, hogy az örök élet elnyerésére méltó legyen (Mk 10, 17–22).
Általánosságban az történik, hogy magunkról kialakítjuk a jó véleményt: jól csináljuk a dolgainkat, megtartjuk a parancsokat, rendeleteket. Ez elbizakodottá, önteltté, gőgössé tesz minket. Most ismét eszembe jut egy evangéliumi személy, a templomban imádkozó farizeus, aki Istennek büszkén felsorolja kiválóságait, és akit Jézus emiatt elbizakodottnak minősít: „Néhány elbizakodottnak, akik azt gondolták, hogy ők igazak (…) mondta” (Lk 18, 9).
Az elbizakodottság, mint túlzott önértékelés, súlyos viselkedési elhibázás, egy véglet a magatartásban (ami mániához vezet), ellentétben egy másik véglettel, a túlzott leértékeléssel, önmagunk lenullázásával (ami depresszióhoz vezet). Olyan véglet, mint a vakmerőséggel szemben a gyávaság, vagy a fösvénységgel szemben a pazarlás.

Ön jó autóvezetőnek gondolja magát, mert vezetés közben a célra, s a hajtásra összpontosít. Ez az önmagunk kiválóságába vetett hit azonban nem biztosítja a szerencsés célba érkezést. Csak Isten a jó, csak Ő a kiváló autóvezető, és csak az Ő vezetésével érkezhetünk szerencsésen célba. Olyan értelemben mondom ezt, ahogyan a zsoltár tanítja: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte” (127,1).
Nekem volt két összeütközésem, amelyekben világosan megláttam, hogy nem az én jó vezetői képességemtől függ utazásaim jó kimenetele. Az elsőnél éjszaka belefutottam egy az úton leállt, villogó rendőrautóba. Amikor az ott álló rendőr dühösen rám kérdezett, hogy mit tettem, egy pár másodpercnyi gondolkodás után őszintén bevallottam: „Elaludtam”. Erre az én alázatos beismerésemre ő lenyugodott, és csak annyit mondott, hogy „Megesik”. Messziről láttam a helyzetjelző piros villogókat, aztán hirtelen elaludtam, és amikor néhány perc múlva felébredtem, már egy-két méterre ott volt előttem az autó, és menthetetlenül belefutottam. Mindjárt az jutott eszembe, íme, mennyire igaz, hogy „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak”.
A második egy olvadó, hótól lucskos úton történt. Láttam messziről a villanyrendőr zöld lámpáit, de hirtelen átsuhant az agyamon egy látást-hallást blokkoló érzés, és amikor újra láttam, a lámpák már pirosra váltottak, a fékezés nem használt a lucskos havon, s az én autóm szánkóként belecsúszott az elém futó autóba. Megint azt mondtam magamban, itt a bizonyíték, hogy „Ha az Úr nem őrzi a várost, az őrzője hiába virraszt”. Azóta hangoztatom, hogy sem én, sem senki más nem hiheti, hogy magától jó teljesítményekre képes, mert elég például egy pillanatnyi elszundítás, egy átsuhanó blokkoló érzés, és máris megérkezik a baj.

Csak Isten a jó, csak az Ő vezetésével teljesíthetünk jól. Egy ismerős fiatal kamionsofőrrel történt nemrégiben. 40 tonnás teherautót hajtott az autópályán. Száguldás közben lenézett a műszertábla alá, hogy megigazítson egy dolgot. Úgy érezte, hogy valaki hirtelen fölemeli a fejét, és meglátta, hogy az előtte haladó jármű kezd leállni, és már csak egy-két méter van közöttük. Valami különös erővel lenyomta a féket, és az ő 40 tonnás tömege néhány centire megállt az előtte leállt jármű előtt. Nekem utólag mondogatta: „Csak Isten lehetett, aki fölemelte a fejemet, és a lábammal lefékezett. Ilyen nagy sebességnél és ilyen kicsi távolságon ember nem képes lelassítani egy 40 tonnás kamiont”.
„Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8, 31) – mondaná Pál apostol. A szabályokat betartó, a legjobb képességekkel rendelkező evangéliumi gazdag ifjúnak egy lényeges dolog hiányzik: az, hogy vele legyen a földre jött, emberek között lakozó Isten, „a minden hatalom birtokában lévő”(Mt 28, 18) Jézus Krisztus. Vele nekünk, embereknek, minden jó lehetséges, nélküle pedig csak tévedünk és vétünk.
A véleményem az, hogy nem szabad elbizakodottságba esni, túlértékelni magunkat. Ellenkezőleg, hibázó embernek kell tartanunk önmagunkat, akit csak Isten menthet meg az elhibázásoktól. Ahogyan Pál apostol mondja magáról: „Nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat. A bűn teszi azt, amely bennem lakik, a bűn törvénye, ami a tagjaimban van. Urunk, Jézus Krisztus szabadít meg ettől.” (Róm 7, 19. 20. 23. 24–25)
A beképzelt ifjúnak Jézus azt mondta: „Add el mindenedet (amiben bízol), aztán jöjj, kövess engem!” (Mt 19, 21). Ön is, tisztelt Olvasó, adja el önmagába vetett biztonságtudatát, és kövesse Jézus utasításait, akár autót vezet, akár bármi mást csinál! A szerencsés célba érkezés garantált.

Rövid levelében arra is választ kér, hogy imái általában meghallgatásra találnak, habár nem mindig az történik, amit kér, de utólag belátja, hogy az a lehető legjobb.
Az Ön imái kérő imák, saját akaratának teljesítését kéri Istentől. Jézus úgy tanított meg minket imádkozni, hogy azt kérjük, legyen meg Isten akarata. Ő maga is, élete legnagyobb megpróbáltatásában (a Getszemáni kertben) úgy imádkozott, hogy „Atyám, ne az én akaratom teljesedjen, hanem a tiéd!”(Lk 22, 42). Életünk legtöbb eseményében Isten nem azt akarja, amit mi akarunk, nem azt, amit mi kérünk. Neki magasztos elgondolása van életünkről, amit fájdalmak és veszítések küldésével valósít meg. Ezért nem hallgatja meg azokat a szinte mindennapi kéréseinket, amit Péter apostol mond ki Jézusnak, miután Ő feltárta, hogy Jeruzsálemben majd sokat szenved és megölik (Mt 16, 21): „Isten mentsen ettől! Isten irgalmazzon neked!” (16, 22). Jézus a legkeményebb szavakkal megdorgálja, és rámutat: „Nem Isten dolgaival törődsz, nem az Ő elgondolását, az Ő magasztos tervét akarod megvalósítani!”. Márpedig azt kell akarnunk, azt kell kérnünk. Nem akkor történik csoda, amikor Isten meghallgatja és teljesíti kéréseinket, hanem akkor, amikor mi meghallgatjuk Isten szavát és teljesítjük azt. Ebben az a csoda, hogy ilyenkor isteni dolgok történnek, Isten üdvözítő terve valósul meg velünk.
Tisztelt Olvasó, legyen a vezetője Jézus és kérje Isten akaratának a megvalósulását! Akkor nem hibázik és boldog lesz.

Tisztelettel: László Atya