2021. január 27., szerda
KÖZEGELLENÁLLÁS RIPORTPÁLYÁZAT, II. DÍJAS ALKOTÁS

Ijesztő bénultság vagy alkalom az újrakezdésre: családi élet karantén idején

A koronavírus-járvány és a kormányok ezzel összefüggő intézkedései mindannyiunkra hatással voltak. Az úgynevezett karanténidőszak, amikor kijárási tilalom volt érvényben, és határozottan kértek mindenkit a szükséges távolság betartására, sokakat megviselt lelkileg. A járvány és az intézkedések gazdasági hatásairól most nem kívánok értekezni, ám arról igen, milyen változásokat, milyen érzéseket váltottak ki a tiltások az egyes emberekben. Különösen érdekesnek tartom, hogyan hatott a bezártság a családokra, hiszen a karantén során annyi időt kellett egymással tölteniük, mint talán korábban soha.

Van egy kétéves kislányom, akire általában dadus vigyáz, ám a kijárási tilalom, valamint a városi közlekedés beszüntetése miatt a járvány első időszakában, a szükségállapot idején nem tudott jönni. Ketten maradtunk a férjemmel, mindkettőnknek dolgoznia kellett otthonról, s míg a home office-nak vannak előnyei, egy mozgásigényes kétéves mellett ez inkább nehezített pályának számított. Természetesen igyekeztünk úgy alakítani a napjainkat, hogy a munka mellett minél több idő jusson rá is, felváltva játszottunk vele, illetve próbáltunk valamilyen érdemi munkát végezni. Nem mindig sikerült, de például – kert hiányában – az erkély nagyon jó szolgálatot tett. Emellett az interneten is igyekeztünk ötleteket találni arra, mivel is lehetne az egész család számára elviselhetővé tenni a bezártság óráit és napjait.

Ezzel együtt elkerülhetetlen volt, hogy a közösségi médiában ne fussunk bele mindenféle elméletbe, és a legkülönbözőbb magyarázatokba a kialakult helyzetről. Alapvetően két véglet volt jellemző: az egyik szerint mindjárt itt a világvége, és ebbe a vírusba belepusztul az emberiség, a másik szerint viszont remek alkalom nyílt az önmegvalósításra, a család újraszervezésére, a régóta dédelgetett álmok megvalósítására. Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakember szerint mindkét végletnek van alapja, és úgy gondolja, hogy mindkét elképzelést hirdetők őszintén is gondolták, amit mondtak.

– Az ilyen eseményeknek, mint amilyen a karantén vagy a koronavírus-járvány, az egyik szociálpszichológiai jellegzetességük az, hogy első körben el sem hisszük, hogy ez megtörténik, második körben bagatellizáljuk az eseményeket, és a harmadik kör az, amelyben már különböző védekezési mechanizmusokat kezdünk el felépíteni vagy alkalmazni. Nagyon fontos tudni, hogy minden esetben valamiféle kontrollvesztés történik. Nem tudjuk már uralni a helyzetet, megváltozott minden körülöttünk, és a személyiségtől, személyiségtípustól, illetve a korábban már alkalmazott megküzdési stratégiáktól függően kezdünk el élni. Nyilván az egyik ilyen hozzáállás a „mind meghalunk”, a másik pedig az, hogy most jött el az idő valamilyen tevékenység megvalósítására.

– Az egész helyzet egy nagyfokú szorongásra ad okot, amire egy adott pontig akár azt is mondhatjuk, hogy teljesen rendben van, hisz ez a szorongás át tud csapni egyfajta tevékenységbe, és ahogy az új tevékenység beépül a mindennapokba, úgy csökken a szorongás szintje is. Ugyanígy a megküzdés egyik formája a hurráoptimizmus is. Kognitív disszonanciának hívjuk, amikor az egyébként elképesztően nehéz helyzetet megpróbálom úgy átkeretezni, hogy abból én kerüljek ki győztesen. Például azt mondom, hogy éppen jókor jött a vírus, mert be tudom fejezni a hímzést, amire sosem volt időm. Nyilván hosszú távon eldől az, hogy ez mennyire belső motiváció, vagy pedig tényleg csak arra volt jó, hogy áthidalja ezt a nagyon kontrollvesztett állapotot.

– Mi a helyzet a családokkal? Más lehet a helyzet, amikor már nem csak magadért vagy felelős, nem csak magadért rettegsz, nem csak te akarsz kiteljesedni?

– Az egyén megküzdési szintje alapvetően kivetül a család megküzdési szintjére is. Tehát az, hogy én mondjuk családfenntartóként hogyan élem meg ezt az előállt helyzetet, az alapvetően befolyásolni fogja azt, hogy a család többi tagja hogyan érzékeli a történéseket. Viszont amíg a felnőttek ezt valahogy meg tudják fogalmazni, és generalizálni tudják, addig a gyerekek nem, és ez a fajta szorongás egy csomóféle módon kijöhet, például abban, hogy köznapi értelemben szófogadatlanok lesznek, vagy nagyobb lesz a mozgásigényük. Optimális az, ha mind a két felnőttnek hasonló megküzdési stratégiája van, mert akkor nem az az élménye az ugyanabban a családban élőknek, hogy két különböző irányba eveznek, hanem tudnak valami felé haladni.

– Egy ilyen szorongásos időszak után mikor lehet visszaállni a normálisba? Kell-e vagy lehet-e egyáltalán visszaállni?

– Amikor megjelentek a hírek a fertőzöttek számáról, a halálesetekről, akkor kiugróan magas volt a szorongási szint akár az egyén, akár a család, akár a társadalom szintjén. Aztán ahogy haladt az idő előre, láttuk, hogy ez nem azt jelenti, hogy már a levegővételtől is meg lehet fertőződni, és csökkent a szorongási szint, de nem múlt el, hanem beállt egy élhetőbb szintre, ami még cselekvésbe fordítható. Az egyén szintjén akkor jelentene ez problémát, ha a szorongás állandósulna, mert akkor azt már stressznek nevezzük, a tartós stressz pedig kikezdi az ember fizikai és pszichikai ellenálló-képességét. Nem véletlenül mondják azt az orvosok, hogy aki sokat szorong, vagy sokat idegeskedik, az hamarabb betegszik meg. Hosszú távon nem tartható fenn egy ilyen stresszes állapot mindenféle következmény nélkül. Úgy gondolom, hogy az intézkedések enyhítésével, a kijárási tilalom megszűnésével csökkent a szorongásunk, azt azonban fontos tudni, hogy a vírus még itt van közöttünk, és meg kell próbálni egy másfajta működésre berendezkedni, akár mentális szinten is.

Fotó: pixabay.com
Fotó: pixabay.com

Molnár Lajkó Anett újságíró, a Pannon RTV szerkesztője, három gyermek édesanyja. Ő is már más működésre rendezkedett be, s most már némi nosztalgiával tekint a karanténidőszakra. Azt mondja, annak is megvolt a maga bája, voltak nehéz időszakok, ám a családjának mégis sikerült sokkal közelebb kerülnie egymáshoz, még jobban összekovácsolódtak, és így együtt egy tragédiát is könnyebben dolgoztak fel.

– Az egész helyzet ellenére nagyon vidáman telt ez az időszak. Ijesztő volt, persze, hogy a világban ilyen események történtek, de mi öten ott voltunk egymásnak. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, a három gyerek is egymáshoz, én a férjemhez, a férjem a gyerekekhez, de még én is egyenként a gyerekekhez. Az udvar nagyon nagy segítség volt, lakásban talán öt napot bírtunk volna ki. Nem volt ugyan folyamatosan kijárási tilalom, de én a gyerekeket nem vittem sehova. Ami szintén nagy segítség volt, az a természet. Nem mentünk a városban, nem mentünk üzletekbe, de a környező erdőkbe nagyon gyakran kijártunk, és ott mindig feltöltődtünk. Például húsvét másnapját is kinn töltöttük az erdőben, mert nem tehettük azt, amit minden ilyen ünnepkor szoktunk, nem mehettünk Gombosra meglátogatni a nagymamámat. Az erdőbe érve még a kocsiban ültünk, amikor elszaladt mellettünk egy nyuszi, és én előre elkészítettem a gyerekeknek a csokikat és a cukorkákat, hogy majd az erdőben megtalálják, de amikor elszaladt mellettünk a nyuszi, gyorsan kidobtam az ablakon, amíg ők a nyuszit figyelték, és mondtam, nézzük meg, hátha hagyott itt nekik valamit. Óriási élmény volt nekik a fák alatt megtalálni azokat az édességeket, amelyeket a nyuszi hagyott ott, és így emlékezetes maradt ez a húsvét. Annak is megvolt a bája, hogy esténként, amikor a gyerekek már elaludtak, kiültünk a férjemmel a kertbe, és mivel nem volt forgalom, lehetett hallani a madarak énekét, és láttunk még sárgarigót meg búbosbankát is.

– Három gyerek mellett nehéz lehetett volna megtanulni szanszkritül vagy eszperantóul, de volt valami, amit nem tudtál volna megtenni, ha nincs ez az időszak? Volt időd magadra?

– Nekünk az egész karanténidőszakunk egy nagyon szomorú dologgal kezdődött, elveszítettük a negyedik kisbabánkat az ötödik hónapban. Ez pont akkor történt, amikor kezdték bevezetni a kijárási tilalmat. Úgyhogy jó volt, hogy otthon lehettem, és figyelhettem magamra, a lelkemre, hiszen ezt fel kellett dolgozni, és nemcsak nekem, hanem a férjemnek és a gyerekeknek is. A kórházból hazatérve éreztem, hogy kell valami szép a lelkemnek, ami a bennem lévő fájdalmat és űrt valahogy helyre rakja, ezért kifestettem a garázst, a gyerekekkel készítettünk egy kis virágoskertet, és festettem a falra egy napmotívumot, amelyre ránézve a mai napig feltöltődik a lelkem. Kaptam kovászt is, hátha megjön a kenyérsütési kedvem. Kedv még lett is volna, de én abszolút antitalentum vagyok a sütéshez, úgyhogy a kovászom is három napig próbált túlélni a konyhapulton, aztán feladta.

– Ovis, bölcsis gyerekeid vannak. Az óvodás távoktatásban részt vettetek, és ősszel az idősebb fiad iskolába indul, a távoktatást választod-e számára?

– Az ovis távoktatásban nem igazán vettünk részt. Az első néhány napon még igen, de később valahogy – csúnya ezt mondani –, de komolytalannak éreztem ezt az egészet. Nyilván, ha iskoláról lett volna szó, megoldottuk volna a feladatokat, de mi egyébként is sok kreatív dolgot csináltunk otthon, nem kellettek az óvó néni feladatai. Emellett persze Marcival csináltuk az előkészítős feladatokat a tankönyvben, de ennyivel készültünk az iskolára. Szeptembertől sem választjuk a távoktatást, ha lesz lehetőség tantermi oktatásra, mindenképpen azt szeretnénk, nagyon sok barátja van, akivel egy osztályba fog járni, szeretném, ha velük lehetne. Manna és Merse is oviba és bölcsibe fog járni, ha a járványhelyzet ezt lehetővé teszi. A munkám megengedi a home office-t, de ha be is kell járnom, az is összeegyeztethető a sulival, ovival, bölcsivel, úgyhogy azt tervezzük, hogy mi dolgozunk, a gyerekek pedig tanulnak, aztán meglátjuk, hogy lesz-e ismét távoktatás vagy valami, ami miatt otthon kell maradni.

Nemcsak az anyukáknak kellett azonban erősnek lenniük ebben az időszakban. A bezártság, elzártság az apukákat is megviselte, főleg ha valamilyen oknál fogva nem is találkozhattak gyerekeikkel. Ebbe a helyzetbe került Urbán András rendező, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója is, akit a karantén-kötelezettség és a határzár választott el három hónapra a fiától és a lányától. A rendező a koronavírus-járvány kitörésének elején három hétre hatósági karanténba került, mert korábban külföldön járt.

– Számomra ez nem volt egy vidám időszak, illetve most sem az, hiszen elválasztott a gyerekeimtől, elválasztott minden kommunikációtól. Nem láthattam a gyerekeimet, mert ők Magyarországon élnek, és számomra ez az időszak még mindig tart egy kicsit, mert ők nem jöhetnek ide, a visszamenetel problémás lenne. Én eleve külön élek a gyermekeimtől, és egyébként is naponta, másnaponta halljuk egymást telefonon vagy videókapcsolaton keresztül. De a karantén alatt ők is be voltak zárva, még ha Magyarországon máshogy is kezelték ezt a helyzetet. Folyamatosan kapcsolatban voltunk, nem éreztem azt, hogy köztünk most lenne valamilyen probléma. Azonban az első nap, amikor át lehetett menni a határon, rögtön át is mentem, és amikor a házuk előtt álltam, vártam őket, kiszaladtak, és akkor úgy éreztem, nagyon megörültek nekem. Kicsit, hogy is mondjam, valamilyen euforikus érzés volt bennük is, amin meglepődtem, hiszen nem is gondoltam, hogy ennyit jelentek nekik, vagy hogy vagyok ennyire fontos nekik. Három hónap után én is nagyon örültem, hogy láthatom őket, mert a hiány az bizony jelentkezett, a fizikai hiánya a másik embernek, hogy meg tudd érinteni, hogy tudj normálisan beszélni vele, lásd élőben.

– A karantén meg így utólag, úgy tűnik, hogy az egészben a legjobb időszak volt, akkor legalább világos volt, mi a helyzet, hogy az ember be van zárva a házába, és kész. Ebben a helyzetben, az ember, ha kreatív, nagyon sok mindent tud csinálni. Mondjuk, én nem ez a fajta ember vagyok. Én ezt nem töltöttem annyira se vidáman, se kreatívan, mint a rengeteg ember, ahogy látom. Személy szerint olyan túl jó koncentrációm sem volt ez idő alatt, ha visszagondolok, habár ezt hallom másoktól is. A közösségi médiából áradó őrült pozitíváradat ellen volt és van is kifogásom. Végig arra gondoltam, hogy ez mennyi depressziót fog kiváltani az emberekben, hiszen nem mindenki tud így élni, és mennyien fogják magukat tökéletlennek érezni épp azért, mert nem tudtak ennyire pozitívak lenni, mint mások. Ez ugyanolyan, mint amikor nézzük a különböző újságokat, amelyekben mindenki csodás, kockás hasú, csodálatos lábakkal, mellekkel agyonplasztikázva, és mi nem vagyunk olyanok. Itt is mindig azt érezted, hogy mindenki olyan tökéletesen tudja irányítani az életét, de mi van azokkal, akik meg nem. Közben ez nyilván olyan, hogy a Facebookon minden család boldog. Szóval, egész idő alatt azt éreztem, hogy iszonyúan hiányzik az őszinte párbeszéd erről az egészről, hiszen mindenkinek vannak félelmei. Rendkívüli állapot volt az országban, soha talán egyikünk sem élhette meg a kiszolgáltatottságnak ezt a fajtáját, vagy legalábbis békeidőben biztos nem, és azt láttuk, hogy mindenki valamilyen életcoach lett. Tele volt a közösségi média jó tanácsokkal, mindenki rájött, hogy a család a legfontosabb, kicsit azt éreztem, hogy most mindenki igyekszik tisztára mosni a szennyesét, a lelkiismeret-furdalását a családra és más értékekre hivatkozva. Aztán amikor vége lett a kijárási tilalomnak, és először találkoztam pár barátommal, akkor azért előjött, hogy tulajdonképpen ez az időszak mennyire megviselte őket is. Látszott, hogy milyen hatása van annak, ha az ember megfosztódik a társadalmi, illetve a másik emberrel való kommunikációtól, amiről sokszor úgy gondoljuk, nem is érdekes, nem fontos. Valahol megnyomorodik az ember lelke ebben az egészben, kialakul egyfajta depresszió, amiben megtanul élni az ember.

Nemcsak az interjúalanyaimnak kellett azonban megküzdeniük az új helyzettel. A karantén alatt nekem több munkám lett hirtelen, mint az addigi időszakban összesen, így stresszesen indult az az időszak, és azóta sem tanultam meg egyetlen idegen nyelvet sem, de a varrógéphasználatot sem sajátítottam el, pedig ez a megvalósítandó tervek között szerepelt. A szükségállapot bevezetésekor a közösségi médiában, főként a különböző baba-mama csoportokban megjelent egy vicces felsorolás, amely szerint a karantén végére a) elhízom, b) teherbe esem, c) elválok, d) alkoholista leszek, e) megbukom a gyerek matekjából, f) a fentiek mind. Nos, az a) és a b) pontot sikerrel teljesítettem, de más körülmények között akár más kombináció is elképzelhető lett volna. Egyelőre viszont abban reménykedem, nem kell újra megtapasztalnunk a szigorú bezártságot, a tavaszi benyomások egy életre is elegendők lesznek, még unokáinknak is mesélni fogjuk.