2021. január 25., hétfő

Visszaszámlálás

Tom Moore

Bábjátékként is nagy produkció lehetne: a királynő energikus karlendítéssel kitünteti a meghajolva szalutáló idős vitézt, majd ott pihegnek már mindketten a palánk szélén. Nagy vonalakban azonban ez meg is történt nemrégiben: apja kardjával a kilencvennégy esztendős II. Erzsébet lovaggá ütötte a százéves háborús veteránt, Tom Moore kapitányt (immár tiszteletbeli ezredest), aki a járványt legyőzendő, milliókat gyűjtött össze a brit közegészségügynek. A királyi rezidenciát övező zöld pázsiton – ők ketten – kedélyesen elbeszélgettek, derűs hangnemben, akaratlanul is példát mutatva, hogy ebben a háborús, tömegsíros, járványos világban is lehet emberi módon élni. De milyen kor is ez? És miben különbözik az előzőektől? Az 1930-ban született Szeberényi Zoltán irodalomtörténész (a Nyitrai Pedagógiai Főiskola Magyar Tanszékének oktatója, az 1990-es évek első felében a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke) egy interjú során erről így vall: „Egy ma már szinte teljesen ismeretlen civilizáció értékrendjében nőttem fel. Egy olyan világban, amelyet kinek-kinek a hite szerint az isteni gondviselés vagy az emberi értelem, a ráció, a természet törvényei, a morális princípiumok, a történelem törvényszerűségei kormányoztak. Írott és íratlan normák, törvények, társadalmi elvárások arra ösztönözték az embert, hogy tudatában legyen küldetésének, felelősségteljes, törvénytisztelő, szerény, önfeláldozó lényként élje világát. […] Az ember most elvesztette egy szilárdnak tűnő eszmerendszer védelmét, öröknek hitt igazságait, megbízhatónak vélt útmutatásait, és egyre inkább úgy érzi, hogy támasz, fogódzók nélkül maradt ebben a rideg, végtelen univerzumban.”

Ez lényegében teljesen összecseng Háy János író állításával: „Ha a sorsunkat értelmező, szilárdnak hitt struktúrák eltűnnek, minden elbizonytalanodik, és ez elég ijesztő.” Az író mindazonáltal leszámol azzal az illúzióval is, miszerint a világjárvány nyomán a közgondolkodás egészségesebbé válva majdan megjavul. Merthogy a járvány kezdetén mérvadó értelmiségi személyek is abban bíztak, hogy képesek leszünk a kellő irányban megreformálni az életvitelünket. Az idő múlásával azonban kiderült, az ember gyorsan felejt, vagy megszokja a veszélyhelyzetet, s esze ágában sincs lemondani a korábban szerzett előnyökről. Avagy általában mindenki szeretné megőrizni legalább azt az életszínvonalat, amellyel eddig rendelkezett. És az államok is akkor nyugodtak, ha a termelés (meg a fogyasztás) mutatója néhány százalékkal meghaladja a korábbi esztendő volumenét. Nos, Háy arra figyelmeztet: megfeneklenek azok az elképzelések, miszerint a 

járványból tanulva szerényebbek és alázatosabbak leszünk, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni törékenységünkről. És az egymás iránti szolidaritásból sem marad sok, pedig ennek valóban szép példáit tapasztalhattuk, legalábbis a fenyegető vírus megjelenésének kezdeti időszakában. Persze, marad a kérdés, mindebben mennyi volt az önzetlenség, és mennyi a lelkiismeret-furdalás megnyugtatása. Az egymás megsegítése egyébként lehet valahol egyszerűen ösztönszerű is, viszont intenzitása most szemmel láthatólag mindinkább szétolvadóban. Így aztán némi megengedő derűvel olvasom egy természetgyógyász lap cikkét arról, hogy a „földi javak halmozása”, valamint „a fogyassz minél többet elve” hasonlatossá tesz bennünket Buddha ötödik életszakaszához, vagyis ahhoz a „hercegi életformához”, amelynek a materiális bőség a jellemzője; ám a cikkíró bízik abban, hogy „a Föld Anya megrázza magát”, mi pedig képesekké válunk megváltozni, hiszen „soha nem látott lehetőség nyílott most meg az emberiség előtt, hogy ne csak a vizeket, a levegőt és a földet tegye tisztába, hanem a gondolkodását, mentalitását is”.

A változás szükségszerű lenne – állítja Csányi Vilmos etológus –, „de attól tartok, ez a járvány nem elég ahhoz, hogy a világ észhez térjen”. De akkor mihez elég? – kérdezhetnénk. Szerinte ahhoz, hogy legközelebb, esetleg egy jóval veszélyesebb vírus esetén már felvértezettebbek legyünk. Sovány vigasz, mondhatnánk. És addig? „Kevesebbet kellene utazni, fogyasztani; azt kellene tanítani, hogy a régi cipő, bútor jobb, mint az új. Ezért óvjuk, javítsuk és használjuk, ameddig lehet, úgy, ahogy az apáink korában volt.” Gondolom, Csányi maga sem bízik teljes egészében ennek megvalósíthatóságában – útravalóként azonban tényleg jól hangzik.