2024. március 28., csütörtök

A bolondgomba

Élt egyszer egy házaspár. Az asszony sem volt csúnya, de az ura olyan délceg és jóképű volt, hogy minden asszony, de még a lányok is megfordultak utána az utcán.

Ej, a feleség állandóan féltékenykedett. Az embernek meg gyakran akadt dolga a házon kívül. Az asszony mindennap nyösztette az urát, hol járt, merre járt, kivel beszélgetett. Leskelődött utána, átkutatta a zsebeit. Ha az ember álmában beszélt, az asszony rögtön felült az ágyban és figyelt, hátha valami rossz nőszemélyről motyog, akihez köze van.

De hiába leskelődött, hiába hallgatózott, hiába gyötörte az urát hosszú évekig, nem derült ki semmi disznóság. Az ember csak nevetett rajta. Így hát az ember sok év után is fiatalos maradt, az asszony meg a sok mérgelődéstől megöregedett.

Nagy szomorúságában néha kiment az erdőbe, hogy kisírja magát. Leült egy hatalmas nyírfa alá, és zokogott, zokogott. Hogy ő milyen szerencsétlen! Hogy neki soha sincs egy nyugodt perce! Hogy egy napon úgyis otthagyja őt az embere!

Egyszer, amint ott sírdogál, megáll előtte egy kicsi mókuska. Az asszonynak úgy hullottak a könnyei, hogy sokáig észre sem vette a mókuskát. Az meg csak állt előtte és csóválta a fejét, de még a lombos farkát is. Jobbra-balra.

Amikor az asszony végre megtörölte a szemét, megpillantotta a mókuskát. Meg is kérdezte tőle:

– Hát te ki vagy?

– Hókusz Pókusz vagyok, az erdei varázsló – felelte a mókuska. – Mi baj van, te asszony? Miért sírtál ennyire?

No, az asszony elmesélte neki a nagy bánatát.

Azt kérdezte erre Hókusz Pókusz:

– Mondd, te asszony, mit szeretnél jobban: ha olyan fiatalos lehetnél, mint az urad vagy ha az urad ugyanolyan ráncos lenne, mint amilyen te vagy? Gondold meg jól, és én teljesítem a kívánságod.

Az asszonynak rögtön felderült az arca. Hiszen mi van ezen meggondolni való? Persze hogy szeretne szép és fiatalos lenni!

Ám a következő pillanatban eszébe jutott, hogy hiába volt ő sok évvel ezelőtt szép és fiatalos, a férje után akkor is megfordultak az asszonyok, de még a lányok is! Mennyit szenvedett azért, hogy hátha megcsalja az ura! Most élje át mindezt még egyszer? Még egyszer, olyan sok évig?

Nem!

Legjobb lesz, ha az embere is megráncosodik, akárcsak ő.

– Bölcsen döntöttél, te asszony – mondta neki Hókusz Pókusz. – Most eredj haza, és meglátod, az embered is ugyanolyan ráncos már, akárcsak te. Aztán egy hét múlva találkozzunk itt, a nyírfa alatt, hadd látom, boldog vagy-e végre.

Hazamegy az asszony, hát látja, hogy az ura aztán jól megráncosodott! Már épp nyitotta is a száját, hogy kajánul odamondjon neki valamit, de az ember megelőzte:

– Nézd csak, asszony, hogy megráncosodtam! Egyik napról a másikra. De hiszen nem csoda, már hatvan éves vagyok! Nem is bánom. Csak egészség legyen!

Azzal jókedvűen kisuttyant az ajtón, ment dolgozni.

Ej, ezután is ugyanolyan sokat volt házon kívül, mint annakelőtte. És hiába ráncosodott meg, ha a lányok nem is, de az asszonyok még mindig megfordultak utána az utcán.

Mérgelődött is a feleség! Megint csak naponta nyösztette az embert, hol járt, merre járt, kivel beszélgetett...

Egy hét múlva aztán ismét az erdőben, a nyírfa alatt zokogott. Jött is hamarosan Hókusz Pókusz, az asszony meg elsírta neki, hogy ő bizony továbbra is boldogtalan.

– Akarod-e, hogy mindkettőtöket megfiatalítsam? – kérdezte a mókuska.

– Csak engem! – felelte az asszony. – Az uram maradjon ilyen ráncos, amilyen most.

– Azt nem lehet! – felelte Hókusz Pókusz. – Nem lenne igazságos.

– Hát akkor mit lehet? – kérdezte az asszony. – Mikor élhetek végre boldogan az urammal?

– Tudod mit, te asszony? – szólt Hókusz Pókusz. – Szedjél bolondgombát, és főzzél belőle egy jó vacsorát az uradnak meg magadnak. Arra, a tisztáson sok bolondgomba terem.

– Attól majd boldogok leszünk? – kérdezte az asszony.

Hókusz Pókusz dünnyögött valamit, s azzal eltűnt az erdő sűrűjében.

Az asszony szedett egy nagy halom bolondgombát, hazament, vacsorát főzött belőle.

A vacsoránál azt mondja az ember:

– Te asszony, micsoda finom gomba ez? Én még ilyen jót nem ettem!

– Bolondgomba – felelte az asszony.

Az ember nevetett, de csak falt tovább. Olyan ízletes volt az a bolondgomba, hogy még a lábast is kinyalogatták!

Akkor azt mondja az asszony:

– No de sógor, mit keresel te nálunk ilyenkor?

Feleli az ember:

– Mondhatsz, amit akarsz, öreganyám, én nem adom el a tehenet!

Az asszony felugrott, bekapcsolta a rádiót:

– Gyere, sógor, táncoljunk!

Hej, felugrott az ember. Átkapta az asszony derekát, és már ropták is.

– Lassan érünk messzire! – kurjongatott az ember.

– Egy bolond százat csinál! – kiáltozott az asszony.

Így mulatoztak aztán reggelig. Az embernek reggel eszébe se jutott dolgozni menni. Lefeküdtek, délig aludtak. Aztán estig mulatoztak megint a rádió mellett.

Így ment ez azután mindennap. Szép egyetértésben éldegéltek, mulatoztak, bolondoztak, ették, ami a kamrában volt.

Már ameddig volt.

Vagyis: boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Éhen?

Nem lehetett másképpen!