Isten közelsége

Pomozi Péter

2019. december 1., 08:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Gyimesbükki panoráma a Rákóczi-várból

Gyimesbükki panoráma a Rákóczi-várból

A gyimesi vadonban, az ezeréves határ s a Rákóczi-vár köveinek szomszédságában még találni boronafalú házacskákat. Húsvétra meg-megfehéredő tapasztott s a napszítta sárléces falaik sokat mesélhetnének elmúlt gazdákról és világokról, ha a vándor megpihenne, hogy nyáresti csillagok alatt végighallgassa történeteiket. A gyimesbükki kövek tudják, itt a trianoni ítéletekkel sem értek véget a létünket korlátozó határszabások. Néhány évtizede a helybélieket erdeikkel együtt Bákó megyéhez csapták, ezért hát kis gyimesi világ ékelődik egy csángókkal is alig százaléknyi magyarságú megye északnyugati csücskébe, magyar többséggel. Magyar folyócska csörgedez a román tenger felé, mintha a Tatros iramodása szabna utat vonatnak s szekérnek: még az aszfaltot is Kománfalva felé javítják hamarább. Láthatatlan kezek fordítanák a sok évszázad hagyományait őrző világot Csíkszeredától keletnek, sokszorosan fontos hát, hogy a Jóisten el ne fordítsa orcáját e falu népéről.

Itt a bükkösök aljában manapság is a magyarul hangzik az imák többsége, és nemcsak piros betűs napokon. Az emberi hajlékok ezen a tájon még nem magasodtak az Isten háza fölé. A millennium idejéből itt feledett gigantikus állomáscsoda is belesimul a régi színek-formák világába, a völgykatlan végtelennek tetsző házsorába. Álmos, megfáradt ablakai a századfordulón még csillogva hirdették a monarchia vasúti büszkeségét. Keleti sarkától kőhajításnyira az ezeréves határvonal. Arra lépdelve hamarosan előtűnik a hegyoldalban meseszerűen megbúvó Kontumáci kápolna is. Ha feltekintünk rá, a kicsinyke szent hajlékra, bőrünkön érezzük Isten közelségét.

Az isteni szeretet a völgyben is érinthető módon van jelen. Itt, a falu keleti csücskében áll Böjte atya gyimesbükki otthona, ahová a jelenlegi kedves gondnokpár s a nevelőtanárok érkeztével alig egy év szünet után újra visszajöhettek a gyermekek. Ki vissza, ki meg először került ide. Ide, hol hiányzó otthon, megsérült, sokszor megszakadt családi kapocs helyett szerető gondoskodást, fedelet, meleg ételt, kis barátokat és életcélokat kapnak. A gyimesbükki ház alig két tucat alapiskolás és kis középiskolás korú gyermek otthona, ám legtöbbjüknek ez az egyedüli igazi esélye a tartalmas, szép emberi életre. És az erőt adó hit megélésére.

Október végi szerda délután játszunk, mesélünk együtt a kicsikkel-nagyokkal, az udvar közepén, az öreg almafa árnyékában. Nemrég jöttek az iskolából, ebédeltek, s a félkörben lévő padokhoz gyűltek. Álmossal, Zsófival és Dórival, ifjú, Magyarságkutató Intézeti kollégáimmal együtt jöttünk hozzájuk a közös játékok és felfedezések öröméért. Hamar kiderül, hogy ez a kis csapat is valódi igazgyöngyökből áll. Denisza és Emese felváltva mondják-éneklik remek kecskés mondókáikat. Zolika és sokan mások is sok-sok szólást, közmondást ismernek, s magyaráznak ügyesen, közben lelkesen rajzolgatnak Dóri és Zsófi mondókás lapjaira. Egy nagyobb fiúcska, Zsombor, a párórás együttlét után búcsúzóul mesébe kezd. Nem is az az igazán szívet melengető, hogy milyen kacifántos székely mesét mond, hanem ahogyan árad mesélőkedve. Utoljára faluszerte híres mesemondó öregemet hallottam ilyeténképp szárnyalni szavai hátán, a hetvenes évek elején, honti falucskánkban. Akkor még azt a falut is kövecses folyócska határolta, mára házai többségéből csak csóvánnyal benőtt törmelék maradt. A Tatros ellenben ma is békésen csörgedez, s völgyében nem százéves aggastyán, hanem serdülő legényke ajándékoz meg hasonló élménnyel.

Gyimesbükk és ez a százszorosan is élettel teli otthon ékes példája annak, mit jelent a szülőföld szeretete, a helyi népi kultúra megtartó hagyománya, s a folklórt értő szeretettel átörökíteni képes nevelőmunka, mely nem engedi elapadni legtisztább forrásainkat. Gyimesbükkben még ösztönösen érzik, saját dalaink, népmeséink mondókáink nélkül nincs egészséges, bimbózó gyermeki lélek, mint ahogy nincs teljes emberi élet sem. Csaba testvér otthonai így válnak beláthatatlan értékű társadalmi és lelki missziójukon túl a legtisztább, nemzetemelő nyelvi-kulturális küldetés hordozóivá is.

Nemcsak néhány felemelt, gyimesi élet, hanem immár 68 gyermekotthon 2380 lakójának sorsa a bizonyság arra, mennyi jó lehetőségét, ígéretét jelenti mindez. Belegondoltunk-e valaha abba, hogy ez a hatalmas gyermekszám annyit jelent, mintha Csaba testvér otthonai egy nem is olyan apró magyar város összes kisiskolás gyermekéről gondoskodnának? Még ha az ezeréves államhatár kultikus emlékei Bákó megyéhez csapattak is, még ha a boronafalú házacskák sora lassacskán apad is, Gyimesbükk szerény, ám barátságos gyermekotthonában mindannyiunk közös jövője is tovább él, tovább épül: a kicsik nap mint nap éneklik dalaikat, és meghitt imádság mellett kanalazzák napi betevő falatjaikat. Gyimesbükkben még mindig közel az Isten.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége