2021. június 20., vasárnap

Amikor visszatér az igenhez a nem

Dávid Csilla: Az idő hídja
Dávid Csilla: Az idő hídja

 

Leskelődéssel és hallgatózással kezdte a napot Csen mester, a Sárga Folyó-kolostor apátja, miután a kiszáradt, vén ajtó deszkarésein át kikémlelt, és felfigyelt tanítványai furcsa viselkedésére. A fülét az egyik méretes réshez tapasztotta, hogy jobban hallja, miről beszélnek.

Már mindennel tisztában volt, amikor az ujjongó szerzetesek elé lépett.

– Tisztelendő uram!– vált ki az őt körbefogók gyűrűjéből Hang-van.

Ez a nagy hasú ember kereskedő volt, a szakács, Men-ni halála után ő látta el élelemmel a kolostorlakókat, de a kíváncsi elme táplálékát, a nagyvilág híreit is ő hozta el közéjük.

– Fontos mondanivalóm van – szólalt meg öblös hangján. – A császár leromboltatta a Keselyűhegy-kolostort, mert apátjuk az ellencsászár oldalára állt.

A kárörvendező szerzetesek hangos éljenezésbe kezdtek.

A Keselyűhegy-kolostornak még a nevét is gyűlölték, ezen a tévtanokat hirdető helyen ugyanis a Gyémánt-szútrát tartották a legfontosabb szentkönyvnek, de legfőképpen azért vetettek meg mindent, ami onnan származott, mert tizenegy évvel ezelőtt a kormányzóság főkolostorává nevezték ki a szerzetesközösséget. A császárt nyilvánvalóan félrevezették álnok tanácsadói.

– Ajjaj, ajjaj, most mi lesz velünk? Meneküljünk! – kiáltott fel a hír hallatán Csen mester.

Le-fel kezdett rohangálni, mint aki eszét vesztette.

– Nincs mitől félnie tisztelendő uramnak – mondta az apát viselkedésén megütközött Hang-van –, ennek a helynek nem esik bántódása. Biztosan tudom, hogy az Ég Fia a Sárga Folyó-kolostort nevezte ki a kormányzóság új főkolostorává. A császári küldöttség erre tart a kinevezéssel. Talán már holnap megérkeznek.

A szerzetesek erre az előbbinél is hangosabb ujjongásba kezdtek.

– Ajjaj, ajjaj, már holnap?! Mi lesz velünk? – folytatta az őrjöngést Csen mester. Megdöbbentő látványt nyújtott a haját tépdeső, a kolostorudvaron körbe-körbe szaladgáló öregember, akinek a csonk keze – mintha azzal egyensúlyozna – úgy járt futás közben, mint a motolla.

Hirtelen megállt, sokáig mozdulatlanul meredt maga elé, mint aki csak most kezd felocsúdni az elméjét elborító őrületből. Fölemelte csonk kezét a magasba – az esti kérdések idejében ez volt a tanítás befejezésének a jele –, majd megszólalt azon a kissé vontatott, mély hangon, amely a vitát lezáró bölcs mondásainak a hangja volt.

– Fin-gi, fogd be az öszvért, és vidd a Lótusz-szútrát meg a többi szentiratot egy magas hegycsúcsra! Keress ott egy barlangot, és ásd el abban jó mélyre Buddha szavait. A barlang előtt semmilyen jelet ne hagyj!

Ijedt arccal néztek az apátra a szerzetesek. Fin-gi, az örökös szerzetesjelölt a legbutább volt közöttük. Reggel még arra sem volt képes visszaemlékezni, hogy este hol hagyta a söprűt. Minden kolostorban töltött napja söprűkereséssel kezdődött, amin mindig jót szórakoztak, de most senkinek sem volt kedve nevetni.

– Miért bízza Fin-gire a Lótusz-szútrát, tisztelendő uram? A söprűt sem lehet rábízni! – szólt kétségbeesetten az apáthoz Ten-ni.

– Így őrizhetjük meg a tanítás tisztaságát, el kell rejtenünk a szentiratokat oda, ahol csak mi találhatjuk meg Buddha szavait. Ha eljön a magunk ideje. Miután főkolostorrá nevezik ki a Sárga Folyó-kolostort, azután már semmi sem mentheti meg a tanítás tisztaságát, azután a szanghánk a császár és nem Buddha szerzetesközössége lesz – válaszolta a mester, majd mérges tekintettel utána szólt a lomha Fin-ginek: – Ne vesztegesd az időt!

– Ez a klepa fülű sohasem fog visszatalálni ahhoz a barlanghoz! – próbálkozott még egyszer a mester értelmére hatni Ten-ni, de az apát mintha meg sem hallotta volna, újabb parancsokat kezdett osztogatni, most már pörgő hangon.

– Mindenki, aki él és mozog fogjon ásót, csákányt, fejszét a kezébe, ki mit talál, és induljunk késlekedés nélkül! Járhatatlanná kell tennünk a faluból idevezető utat!

A mester csákányt ragadott, és már ment is a sietve távozó Hang-van után. Az összezavarodott szerzetesek tétován követték, jól tudták, nincs semmi értelme vitába szállni az apáttal. Most nem az esti kérdések ideje van.

Csen mester emberfölötti iramot diktált, magát sem kímélte. Munkától elszokott kezén hólyagok keletkeztek, amelyek hamar kifakadtak, de a csípős fájdalom sem zavarta, továbbra is úgy szorította a szerszámot, mintha azon múlna az élete. A fejszésekkel fát vágatott, a rönköket keresztbe fektették az úton, a többiek mély gödröket ástak, a szerszám nélkül maradottaknak az volt a feladatuk, hogy sziklákat görgessenek az útra.

Rájuk sötétedett. Elmúlott már az esti étkezés ideje is, de a kérlelhetetlen apát tovább hajszolta az elcsigázott szerzeteseket, akik egyre csak Ten-nire tekintgettek.

– Itt van már lefekvés ideje, egész nap nem ettünk. Elfáradtunk már mindannyian. Még az esti kérdések tanítását sem tartotta meg a mester! – szólalt meg végül.

Az apát villámló szemmel nézett rá.

– A ti elmétekben már reggel besötétedett, rögtön, miután Hang-van elújságolta a Keselyűhegy-kolostor lerombolásának a hírét, ti pedig örvendeztetek ezen. Egész idő alatt a mai nap leckéjét tanítom nektek. Nem szavakkal, hanem tettekkel, mert a káröröm elmére telepedő ködét csak a megtapasztalás oszlathatja szét. Amit másokkal tesztek, azt tenmagatokkal teszitek, és amit másokról gondoltok, azt tenmagatokról gondoljátok – erről szól Buddha tanítása.

A szerzetesek az apát köré gyűltek, mert azt hitték, hogy kezdetét vette az esti kérdések ideje, amit most rendhagyó módon a szabadban tartanak meg.

Csen mester fölemelte a magasba csonk kezét.

– Szerzetesek, amit másokkal tesztek, azt tenmagatokkal teszitek, és amit másokról gondoltok, azt tenmagadról gondoljátok! Mindannyian tudjátok, hogy ez Buddha tanítása. Ám ez csak beszéd, és az igazság nem a szavakban rejlik, hanem a megtapasztalásban. Étlen-szomjan dolgozva egy keveset ma megélhettetek abból, hogy milyen keserű érzés az, amikor valakit elüldöznek az otthonául szolgáló közösségből. Ám ez semmi sem ahhoz képest, amit a Keselyűhegy-kolostor szélnek eresztett szerzeteseinek kell elviselniük. Előre megmondom nektek: a Sárga Folyó-kolostor kapuja nyitva áll előttük!

A tanítványok összesúgtak. Olyan is volt, aki a nemtetszését nyíltan kimutatta.

– A Keselyűhegy-kolostor szerzetesei fennen hirdetik, hogy tanultabbak és kiválóbbak nálunk, ráadásul… – …ráadásul a Gyémánt-szútrát tekintik Buddha mindent összefoglaló tanításának, akarta mondani Ven-ni, aki a szerzetesek között a legműveltebb volt, de még időben észbe kapott. – Viszályt fognak szítani, ha magunk közé engedjük ezeket a gőgös embereket! – zárta végül a mondatot.

Csen mester rá se nézett.

– Hogyan lehetnénk méltók arra a kitüntetett szerepre, hogy a kormányzóság mintagyülekezete legyünk – folytatta az apát –, ha egy másik kolostortól elvitatjuk ezt a jogot, sőt, örülünk a lerombolásának, mint ahogy a kárörvendő falusiak örülnek szomszédjaik bajának? Az útrongálással ezért kellett megakadályoznotok a császári küldöttség feljutását. Szerzetesek, ti még nem vagytok érettek arra, hogy mintakolostorban éljetek! Ha levetkőztétek gyűlölködésetek és kárörvendezésetek, akkor majd visszatérünk ide, és helyreállítjuk ezt a dhammából a világba vezető utat. Most pedig térjetek nyugovóra!

Ten-ni azonban még nem nyugodhatott.

– Megértettük és megtapasztaltuk Buddha azonosságról szóló tanítását: amit másokkal teszünk, azt magunkkal tesszük. Ez a karma törvénye. Egyvalamit azonban nem értünk, miért kellett Fin-givel egy ismeretlen barlangban elásatni a Lótusz-szútrát, a legfontosabb szentiratot, amelyben a Magasztos minden tanítása összegeződik? Örökre nyoma veszik!

– Az előbb mondtam – villant újból Csen mester szeme –, az igazság nem a szavakban, hanem a megtapasztalásban rejlik. Ha pedig nincs a szavakban, akkor az azokat őrző könyvekben sem lehet. Az azonosságról szóló tanítás pedig nem a karma törvénye, a karma már csak a következménye.

A beállt csendben patadobogásra lettek figyelmesek. Eleinte arra gondoltak, hogy az útakadályok ellenére is sikerült följutnia a császári küldöttségnek, de aztán rájöttek, hogy a hang a másik irányból érkezik. A hegyekből leereszkedő Fin-gi, miután senkit sem talált a kolostorban, elindult az öszvérrel a falu felé vezető úton.

Először értetlenül nézte az emberseregletet.

– Kőomlás volt? – kérdezte, majd rögtön folytatta a választ meg sem várva: – Jobb lesz, ha én visszatérek a söprögetéshez! Becsomagoltam a Lótusz-szútrát meg a többi szentiratot, elindultam a legmagasabb hegycsúcs felé, találtam egy barlangot, de nem tudtam teljesíteni azt, amivel az apát úr megbízott. A mester azt mondta, hogy ássam el jó mélyen Buddha szavait, de én sehol sem találtam ezeket a szavakat. Buddha szavai csakis ott lehetnek – gondoltam én –, ahol a Magasztos beszél. Ezért visszatértem a szentiratokkal együtt.

A mosolygó Csen mester megveregette Fin-gi hátát.

– Jól tetted Fin-gi, Buddha szavai valóban csak ott lehetnek, ahol a Fölébredett beszél – mondta neki, és bal kezével a szívére mutatott.

Ven-ni ekkor kezdte megérteni, miért bánt mindig olyan nagy tisztelettel ezzel az írástudatlan emberrel az apát. Ezen gondolkodva hajtotta álomra a fejét.

Három hét kellett ahhoz, hogy helyreállítsák a faluból a kolostorba vezető utat. Épp időben végeztek, a kurtizánjairól híres pongoni vendégházban a szokásosnál egy kissé tovább maradó császári küldöttség Sang-jang eunuch vezetésével pontosan akkor tűnt fel az útkanyarulat mögül, amikor az utolsó sziklát is elgörgették az útról.

– Kőomlás volt? – kérdezte Mao-tun császár bizalmasa.

– Igen, három hete leszakadt az ég, akkora vihar kerekedett, hogy némely szerzetesnek a fülén is átsüvített a szél. Az eszüket is elvitte. Csak most sikerült helyreállítani a felfordulás után a dhammából a világba vezető utat, amely ugyanakkor a világból a dhammába vezető út is, mint ahogy jövetelével Sang-jang úr is bebizonyította – válaszolta mosolyogva Csen mester. Az eunuch visszamosolygott és sokatmondóan bólintott, mint aki mindenről tud.

Kezébe vette a szarvasbőrtokba zárt császári rendeletet, feltépte a pecsétet, és kántálva, úgy ahogyan mesterétől tanulta, felolvasta Mao-tunnak, az Ég Fiának a rendeletét, amely a szecsuáni hegyekben garázdálkodó ellencsászár förtelmes tetteinek a felsorolásával kezdődött, majd azzal folytatódott, hogy az Ég Békéjének a megőrzése érdekében a hivatalát a kakas évében, a lampionok ünnepnapján elfoglaló császár arra szólítja fel minden kormányzósági főkolostor apátját, hogy tegyen hitet hűsége mellett, ennek jeleként pedig még a parancs eljuttatása napjának az estéjén végezze el az uralkodónak hosszú életet kérő szertartást.

– Csen apát, a Sárga Folyó kolostor szerzetesközössége hajlandó-e megerősíteni az Ég Fia, Mao-tun császár iránti töretlen hűségét, és hajlandó-e ma este elvégezni az uralkodónak hosszú életet kérő szertartást? – kérdezte az eunuch.

Csen mester némán bólintott.

– A császártól kapott felhatalmazásommal élve ezennel a Sárga Folyó kolostort nevezem ki a nyugati kormányzóság főkolostorává! – nyugtázta az igenlő gesztust Sang-jang, a császár bizalmasa, és már fordult is vissza azt mondván, hogy még az est leszállta előtt vissza kell térniük a faluba, ahol már várják őket.

– Ven-seng mester, a Keselyűhegy kolostor apátja csak a fejét ingatta a császári rendeletre. Nem tehettem mást, le kellett romboltatnom a kolostort. Az életüket csak azért kíméltem meg, mert értesültem róla, hogy a mester mindenre nemet mond, merthogy tanítása a tagadás tanítása.

– Hányszor mondott nemet? – kérdezte Csen.

– Kétszer is – fordult vissza az induló Sang-jang. – De mi jelentősége van ennek? A nem az nemet jelent, akárhányszor mondják – vetette oda a bölcsességét Kung mester mondásain pallérozó eunuch, és megsarkantyúzta az öszvért. Az állat nem mozdult. Erre még egyszer belerúgott, mire az úgy nekiiramodott a lefelé vezető útnak, hogy attól kellett félniük, menten a szakadékba zuhan mindkettő: a se férfi, se nő és a se szamár, se ló.

Sötétedéskor, alig hogy az apát befejezte a császárnak hosszú életet kérő szertartást, kapudörömbölés zaja rázta fel az elszenderülő kolostort. Hun-vang vezetésével megérkeztek a Keselyűhegy-kolostor szerzetesei, hogy menedéket kérjenek. Mind ott voltak, mind a tizenketten.

Csen mester azonnal megparancsolta, hogy emeljék fel a zűrzavaros idők miatt két éve felállított súlyos vaskaput. Az érkezőktől csak ennyit kérdezett:

– Hol van Ven-seng mester?

– Ő küldött bennünket ide, de amikor megkérdeztük tőle, hogy velünk jön-e, akkor csak a fejét ingatta, és azt mondta, hogy nem – felelte Hun-vang.

– Hányszor mondta, hogy nem?

– Kétszer.

Csen mester ekkor fölemelte jobb kezét, a csonkot, mintha most következne a szertartás miatt elmaradt esti kérdések idejének az aznapi bölcsessége.

– Szerzetesek, az egyszer kimondott nem nemet jelent, a kétszeres nem egészen mást. Az ismételt tagadás igent is és nemet is jelenthet. Így tehát megtörténhet, hogy hamarosan csatlakozik hozzánk Ven-seng mester.

Így is lett, másnap megérkezett a lerombolt Keselyűhegy-kolostor apátja. Attól fogva felborult a Sárga Folyó-kolostor élete, a Keselyűhegy-kolostor tizenkét szerzetese elkülönült, saját közösséget alkottak, külön étkeztek, egyedül Ven-seng mesterre hallgattak, a Gyémánt-szútrát tartották a legfontosabb szentiratnak és hajnalban, nem pedig este tartották a közösségi tanítást. Ez nem is tanítás volt, napfelkeltétől a délelőtti őrségváltásig csak ültek a falnak fordulva szótlanul. Ven-seng mester bottal a kezében járt mögöttük, és kíméletlenül fültövön vágta azt, aki belefáradt a lótuszülésbe, a csendülésbe, ahogyan a gyakorlatot nevezték.

– Vagy a csend ül, vagy a füled csendül! – kiáltotta el magát ilyenkor Hun-vang, Ven-seng segítője, aki időnként helyettesítette a mindig tagadó mestert.

– Ez nem mehet így tovább, teljesen felborult a dhamma rendje, Veng-seng mester szerzetesei nem tisztelik a Sárga Folyó-kolostor szabályzatát! Én előre megmondtam, hogy ez fog történni, ha beengedjük magunk közé ezeket a gőgös embereket – panaszkodott Ven-ni az apátnak.

Csen mester belátta, hogy cselekednie kell.

Az esti kérdések idejét aznap ezekkel a szavakkal zárta.

– Szerzetesek, a név csak üres forma. A névváltoztatás ezért Buddha tanítására nézve semmit sem jelent. A név, ha úgy döntünk, megváltozhat, de az üresség, amiben otthonra lelhetünk, mindig ugyanaz marad. Holnap ezért Ven-seng volt apáttal – Hej-jej mester tanítványával, akinek én is a tanítványa vagyok – új nevet adunk a Sárga Folyó kolostornak!

A két mester Hej-jej nirvánába távozásának az ünnepnapján elültetett kis barackfa alatt pontosan délben találkozott. Mögöttük példás rendben sorakoztak fel tanítványaik, akik a hároméves fa árnyéka alól kiszorulva a tűző napon izzadtak. Az első fél homokórányi idő, amely a megbeszéltek szerint Ven-seng mesternek volt fenntartva, hallgatással telt el. Ezt követően, mígnem lepergett az utolsó homokszem is, Csen apát idézte föl emlékeit közös mesterükről, Hej-jejről, akit a környék parasztjai a mai napig a tétovázó mester néven emlegetnek. Az ősz hajú és szakállú apát a falusiak között arról volt híres, hogy nem tudta vagy nem akarta megkülönböztetni az igent a nemtől. A harmadik fél homokórányi időben, amikor Ven-sengnek kellett volna beszélnie, ismét csak hallgattak. Ezt követően Csen mester rátért arra, hogy új nevet kell adniuk a kolostornak, ezzel is jelezzék, a Sárga Folyó-kolostor már nem az, ami volt, hanem az lesz, ami Hej-jej mester idejében a Keselyűhegy-kolostor volt, csakhogy ez nem a Keselyűhegy-kolostor, de már nem is a Sárga Folyó-kolostor. Helyre kell állítaniuk a megbomlott egységet és vissza kell térniük az alapokhoz, úgy, ahogy azt Hej-jej mestertől tanulták, aki a legnagyobb ellentéteket, még az igent és a nemet is képes volt egységben látni. Ezt a megbonthatatlanságot lesz hivatott kifejezni a kolostor új neve. A hosszú, szóvirágokkal teli beszédet ismét fél homokórányi hallgatás követte Ven-seng részéről. Öt kiszabott időegység elmúlta után, a hatodikban tette meg az első javaslatot Csen apát. Azt mondta, nevezzék el a kolostort a Huanghóba folyó közeli patakról, mert velük is új dhamma-ág csatlakozott a régi Sárga Folyó-kolostorba, megújítva annak a szellemét. Ven-seng hevesen ingatta a fejét. Ez volt a reakciója mindegyik javaslatra, még arra is, amikor Csen mester felajánlotta, legyen a szerzetesközösség neve a Gyémánt-szútra és a Lótusz-szútra kolostora. Az ötletekből kifogyva mintegy utolsó próbálkozásként az apát fölvetette, nevezzék el az újból egyesült szanghát a mesterek mesteréről, Hej-jejről.

Ven-seng a három óra alatt először nyitotta ki a szemét és először szólalt meg. Kétszer azt mondta, hogy nem, majd felkelt és távozott. Ezzel ért véget a tanácskozás.

Azóta sem tudjuk, hogy kapott-e új nevet a Sárga Folyó-kolostor. Csak egy a biztos, ez a Sárga Folyó-kolostor már nem az a Sárga Folyó-kolostor, mint ami a félkarú Csen mester vezetése alatt volt.