Tollrajz

Minden egész eltörött

Filozofálgató, művésztelepi kisnapló

Péter László

2017. november 13., 12:06

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Csernik Attila ötlete nyomán – Répaszedés-akció, happening

Csernik Attila ötlete nyomán – Répaszedés-akció, happening

8.

Kortársi érzületek

A hatvanas évek végétől kialakult művésznemzedékek koncepciózusabb erőbevetésükkel és a régebbi szemléletmód lecserélésével a társadalom számára valami egészen elképesztőt, meglepőt és merészet kívántak nyújtani alaposan kidolgozott programjaikkal. Megtűzdelve azokat kiáltványokkal, ideológiákkal. Bizonyos szempontok szerint mindez csupán félsikerük volt. Félsikerük azért, mert a hagyományoktól elvonatkoztatott művészet, amelyre esküdtek, aligha létezik. Lehetünk eredetiek, forradalmian újat hozók, eljátszadozhatunk a „még sosem volt” lelkesültségében megfoganó gondolattal. De az örök érvényű művészet sehogy sem lehet a gyökértelen fához hasonlatos. Mindennek múltja, előzménye, fejlődési szakasza és hagyománya is van, és minden a hagyományozódások rétegeződéseiből születik meg. Mindig volt előzmény(ek hosszú sora), és a nagybetűs művészet is mindig igazodott a növekedés és a formálódás, átalakulás akár Fibonacci-számokkal is alátámasztható természetes fejlődéséhez. Mindenekelőtt a homo faber eszméket gyártó és diktálni akaró öntörvényűségeihez, szeszélyeihez, ami mindenkor terebélyesedésre, növekedésre tette alkalmassá még a halottnak tűnő antianyagot is, amely tulajdonképpen az agytekervényeinkből folytonossággal előszivárgó gondolat…

Múltba/jelenbe nézések

Életrevalósága miatt mindenképpen érdemes a letűnt korok és a közelmúlti érlelődő, fejlődő, felfedeződő új művészeti stílusok összehasonlítását elvégezni, és időről időre azok tükrében vizsgálgatni. És megpróbálni újraértékelni mindent, amit eddig „teremtettünk”, és foglalkozni azzal, ami épp időszerűnek tűnik a számunkra. Miközben gyorsan rájövünk, hogy a körforgásának sosincs vége, és mi pedig csupán a lehetséges, valamelyest/valamiben tehetséges szemlélői és használói vagyunk az öröklét örökölhető pillanatainak, lényegi lenyomatainak. Azok az általunk kiagyalt minőség-parányok pedig, amelyeket verejtékkel, izzadsággal forrunk ki magunkból, és amelyeket sikerül hozzáadnunk az eleink cseppkőképződéses eredményeihez, szükségszerűek, és a megújulás lehetőségeit mérlegelő értékekhez igazítottnak tekintjük őket. Azok ugyanis lényegében az újonnan létrehozott, azaz megújított értékrendszerünk, az újszerű vagy az átfogalmazott értékeink állandóan mozgó/módosuló rendjének tömegét eredményezik.

Ha azonban a(z újjá)teremtés hevületében ellustulunk, elveszítjük az időszerűségnek az érzetét is, amelyre esküszünk. Hiszen tudjuk, általában mindig is sikerül létrehozni valamit, aminek az újszerűségét élményként kezeljük. Talán mert tudatalattinkból is kiszűrjük, hogy valamennyi újításunk az idők végtelen(ített) homályából származik. Ezáltal minden csak látszólagosan új, hiszen motorikusan üzemel, és folyton visszapörög. Circulus vitiosus. Minden cselekvésgesztusunk épp olyan szükségszerű űrkitöltő kombinációja a vizualitás esztétikumba hajló keresztsíkjainak, mint amilyen már az ősidők óta génjeinkbe ivódva, bennünket átitatva éltet. Élet- és alkotói energia, ingerületekre, megélésekre, érzelmi és szellemi kalandokra hajazó késztetettség. Mi csupán szolgamód kihajtogatjuk, kibontjuk annak hagymahéjait…

Péter László: Délvidéki anziksz – Korvetületek

Péter László: Délvidéki anziksz – Korvetületek

A művésztelepek fontosságának mibenléte

Vice versa. A vajdasági művésztelepeket a múltban túlélésükben és a megmaradásukban is értelmiségiek és művészek közösen segítették. Előzményeiket még a trianoni kezdetek hatására (traumatikus okokból) az elszakított területeinken újfent felizzó termékeny kapcsolatrendszerek igényének és nélkülözhetetlenségének tudjuk. Ezek a még korábbi művészeti összefonódásokból eredtek. Az ismeretségek, barátságok, az egymáshoz való pozitív viszonyulások, az egymást is sarkalló minőségi viszonyítások könnyítették, de a hirtelen változások miatt mégis túl nehézzé vált a művészsors. Ki kellett találni valamit a zaklatottá válás ellen, holott ez is minden további, a művészeti életre vonatkozó szervezési ingert kényszerpályára tett. A művészeti élet azonban azonnal szervezkedő szószólókra lelt, akik a hirtelen megváltozott társadalmi rend bizonytalan közege miatt keletkezett újsütetű társadalmi és kulturális problémákhoz igazodni akartak. A kiszámíthatatlanság kényszeressé, ám rugalmas gondolkodásúvá tette őket. Mindez a közös érdekeket szolgáló, felelős és határozott hangvétellel bíró cselekvésérzettel járt. Ha a művészeti élet szakaszos újjászervezésének próbatételei olykor túl nagy falatnak bizonyultak is, a részeredményei miatt valahol mégis (erkölcsi) pozitívummá lett minden, amit az érdekében tettek. Hiszen a művészeti élet újraszervezésével és a munkálkodásuk kohéziós erejével lehetett csak elérni, hogy a megtartó közösségünk ne pusztán túlélője, tehetetlen szemlélője, hanem cselekvő részese is legyen/maradjon a kornak. No és hogy idegenszerű kisebbségi létében is a művész megpróbáljon akár csoportosan is az új művészeti közösségbe ágyazódni: hogy így újra teljes értékű művésznek érezhesse magát. Ezért kezdett Budapest még meglévő vonzásköre mellett azonnal Belgrád felé is irányulni. Ez nem lehetett olyannyira nehéz, hiszen korábbi kapcsolataik voltak. A trianoni határátvágások előtt a szerb, horvát és egyéb szláv nemzetiségű művészek közül is sokan Budapest felé orientálódtak. Most megfordítva…

Spontaneitások és szükségszerűségek

Az országhatárok átrajzolásával zavarossá vált alkotói élet végül a művészi csoportosulások által erős és összetartó közösséggé vált. A későbbiekben az első vajdasági művésztelepek révén alkotóink önbizalma ezért is fokozódhatott fel villámgyorsan. Az új időszámításunk: 1952, a Zentai Művésztelep megszületése.

A kiépülő művészközösségek és kapcsolattartásaik bennünket máig megtartó erőként szolgáltak: alkotóház jellegüknél fogva hasznos információ- és eszmecserékre, értesüléseket közvetítve pedig alkotói erőmerítésekre szolgáltak. Alkotói spontaneitások ajándékozták meg művészeinket a jó irányba tapogatózás „kortárs-érzetével”. Többek között ez volt a szubjektív alkotói ösztöneink tárgyilagos, elfogulatlan természetű felülvizsgálatának eszköze is. Mégpedig a frissességet eredményező, termékenyítő hatásai által. Tudniillik: ezek végre életerőben bővelkedtek, és forradalmi lüktetéssel működtek.

Hatalmi mesterkedések

1971 nyarán erőre kapnak a betiltások, átjárják egész Jugoszláviát: lapokat, folyóiratokat, egyéb kiadványokat tiltanak be hatóságilag, ám a hullámai még a hanglemezekre, filmekre, gyűlések megtartására is kiterjednek.” (Ítélet az Új Symposion ügyében, Képes Ifjúság, 1972. II. 23.)

És a nyolcvanas évek második felére újra ideges lett a hatalom, egyre keményebben bánt el főként a rebellis fiatal értelmiségiekkel. Türelmetlenségének oka lehetett a Tito halála utáni bizonytalanság, valamint a leáldozóban lévő szocialista eszmék előtti főhajtást megkövetelő politika. A hatalom azonban már a testvériség-egység kiüresedő eszméjét is összetévesztette az uniformizált, bólogató társadalommal. A szókimondó értelmiségiek körében történő széles körű tisztogatások hátterében sok minden állt: az őket mindenáron kordában tartás erős szándéka, az önkényeskedő türelmetlenkedés, a gőgös diktálások, valamint a kibontakozó nagyszerb hatalmi fölény, más nemzetiségek kultúrájától való idegenkedésének elegyével, valamint egyéb, válogatott fóbiákkal nevesített homály-érzületekkel.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége