A kispiaci illetőségű, önmagát krónikásnak valló szerző a magánkiadásban napvilágot látott művéről elmesélte, hogy annak megjelenését mintegy két évtizedig tartó kutatómunka előzte meg.
Fotó: Szögi Csaba
Mária igyekszik minden jelentősebb dolgot lejegyezni, az utókor számára átmenteni, ami a szülőfalujában történik: ez a könyv is ilyen céllal íródott Kispiacnak a helyiek által csak Ustorkának nevezett/becézett résztelepüléséről, melyet a régi dokumentumokban Vastorok néven emlegetnek, később pedig a martonosi tanyavilág V. kerületéhez tartozó településként. Míg a község többi része a nemzetközi út közelségének jóvoltából él és virul, addig Ustorka a mostoha infrastrukturális viszonyok miatt egyre inkább elnéptelenedik. Itt volt hát a végső ideje az értékmentésnek.
A kötetben egyaránt előfordulnak helytörténeti, néprajzi és szociográfiai elemek, és a szerző – mintegy önmagát is beleszőve a történetbe – igyekezett mindezt úgy összeállítani, hogy megfeleljen Bori Imre tanácsának – ha az ember monográfiát ír, annak is adjon lelket, ne csupán száraz adathalmaz legyen, hanem élettel teli alkotás. E könyv, ennek megfelelően, gazdag emberi sorsokban, személyes vallomásokban, és az olyan szórakoztatóan ható elemektől sem ódzkodik, mint például az anekdoták, a helyi ragadványnevek vagy játékok leírása – ráadásul mindez körülbelül háromszáz fényképpel lett illusztrálva. Az adatközlők elbeszéléseit autentikus nyelvezettel vetette papírra a szerző, megőrizve a különböző nyelvjárások eredeti ízét. Így elevenedik meg az olvasó előtt Ustorka, onnan kezdve, ahogy a középkor végén lassan kialakult a dűlőutak mentén, egészen napjainkig, amikor lassanként újra elnéptelenedik ez a tájék.
