Nagy József a múlt század ’50-es éveinek elején jött Újvidékre. Akkoriban viszonylag sokan osztoztak ezen a néven körülötte, a temerini bútorgyár igazgatóját, a zentai plébánost, egy politikust és egy rádiós újságírót is így hívtak, ezért nevébe iktatta édesapja, György nevének kezdőbetűjét. Limáni lakásán beszélgettünk vele, idős kollégánk egyedül él, felesége négy és fél évvel ezelőtt örökre elhagyta. Korával dacolva szemlátomást jól tartja magát, nem panaszkodik, családja törődik vele, rendszeresen kijár, szocializálódik...Pályafutásának vonatkozásában nem tettünk fel neki konkrét kérdéseket, hiszen ez lehetetlenség lett volna – egy egészen másmilyen világban, a maitól merőben eltérő értékrend szerint futotta be pályáját, arra kértük, meséljen.
– Nagybecskereken születtem a Béga mellett, akkor, 1932-ben még Nagybecskereknek hívták a várost. Nagyon szerettem a folyót, 3 éves koromban már tudtam úszni, a Proleter ifi csapatában vízipólóztam, úsztam. Valahogy mindig tengerészkapitány akartam lenni, a szüleim meg azt akarták, hogy fogász legyek. Egyik se sikerült, a gimnázium 8. osztályában, ott valahol ’49 végén megjelent Sauer László, ő volt akkor a Magyar Szó főszerkesztő-helyettese, és a Sulmann Lukó Teréz becskereki származású újságírónő, toborozni jöttek. A szabadkai, a zentai és a nagybecskereki gimnáziumokban toborozták az ifjú munkatársakat – a szerkesztőség elég rosszul állt. Az érettségi után két héttel már a szerkesztőségben voltam, Sauer bemutatott Rehák Lászlónak, ő volt a főszerkesztő és az igazgató is. Rehák igazi proletár volt: bakancsban járt, micisapka volt a fején, nyakkendőt sose láttam rajta. Kérdezik, hogy milyen ambícióim vannak, milyen rovaton szeretnék dolgozni? Sportoló vagyok, szeretnék a sportrovatra kerülni. Odahívták Szegedi Jenőt, ő volt az egyetlen sportos, sportrovat nem volt. A sport és a kultúra egy rovatban jelent meg, Kolozsi Tibi szerkesztette. Ott volt Vébel Lajos, aki később főszerkesztő lett, ő szerkesztette a Népfront rovatot. Mert ilyen is volt. Lukó az Ipart, Mucsi is csinált valamit, Papp Endre a mezőgazdaságot követte – volt ott egy kis törzsgárda. Sulhof meg Bogdánfi csinálták a külpolitikát... Őszig összejött 30–40 érettségizett diák Vajdaságból, Vébel tartott nekünk egy gyorstalpaló tanfolyamot, utána 7-en maradtunk benn – Szabadkáról Lovas István, Gordos Tibi és Marjai Magda. Zentáról Piszár Jóska, Törköly Pista, Nagybecskerekről pedig Bálint István meg én. A végrehajtó tanács mögött, a Jovan Đorđević utcában volt a szerkesztőség, felküldtek a 4. emeletre, a személyzeti osztályba: rögtön kaptam újságírói igazolványt, munkakönyvet, elismervényt, fölvettek profi újságírónak. Nem gyakornokoknak, hanem ifjú munkatársaknak hívtak bennünket.
Később engem és Szegedit átvezényeltek a Tartományi Testnevelési Szövetségbe, ott, Sportújság néven beindítottak egy magyar sportlapot. Volt szerbül is, Vojvođanski sport névvel jelent meg, ott dolgozott Ruševljanin Hugo, a Novi Sad csapat megalapítója, és volt szövetségi kapitány. A testnevelési szövetség főtitkára Kovács András volt, a Miletić utcában voltunk egy 4 emeletes épületben, sportminisztérium voltunk. Lépes Laci volt a vizes sportok titkára, 5-6 munkatárssal, edzővel, oktatóval, minden sportágnak megvoltak az illetékesei. Később Kovács András Progressz néven megalakította a Magyar Hetilapok Kiadóját, ott volt a Dolgozók, az Ifjúság, mi a Sportújsággal... Amikor 1957-ben megépült a Forum épület, akkor átköltöztünk oda. A Sportújság 10–12 000 példányban jelent meg, a szám azonban valahogy egyre csökkent, a Vojvođanski sport megszűnt, végül Rehák megszüntette a magyar újságot is. Leesett a példányszám 5-6 ezerre, nem lehetett tovább! A Magyar Szóban Piszár és Árok Feri voltak a sportrovaton, összecsaptak bennünket, Hugo lett a rovatszerkesztő, rajtam kívül Lépes Laci és Tomka Gábor voltak az újságírók. Nem emlékszem pontosan, hogy került oda Fodor Pali. Akkor, mi 6-an, 7-en alapoztuk meg a Magyar Szó erős sportrovatát, ami azóta is megvan. Alapos, erőteljes sportrovat lettünk, jó tollú, szorgalmas munkatársakkal. ’62-ben Hugo elment a Partizanba szakvezetőnek, helyette engem neveztek ki rovatszerkesztőnek. Nekifeküdtem, Tubić Milojko volt a TTSZ főtitkára, jóban voltunk, arra kértem, hogy embereimet, sportáganként, tegye be a szövetség vezetésébe, azaz a titkárságokba. Ez megtörtént, Fodor Pali volt a kosárlabda és asztalitenisz illetékes, Tomka a kerékpározást és a kézilabdát, Piszár az atlétikát kísérte, én pedig az ökölvívó-és tekebizottságban voltam. Lépes Laci mindennel foglalkozott. Tehát nemcsak tájékoztattunk, hanem részt is vettünk a vajdasági sportmozgalomban, közel voltunk a tűzhöz, sokkal jobban tudtunk dolgozni, nem kellett külön elmenni a titkárságra kérdezősködni. Benne voltunk, mi szerveztük a sportot, elégedettek voltak velünk, mindenről alaposan, színesen írtunk. Bevezettem a 4 telefon, 4 gépírónő, 8 balanszőr, vagyis slapaj, kisegítő rendszert, ami a vasárnapi munkára vonatkozott. Akkoriban is hétvégén voltak a meccsek, a 4 telefon állandóan működött. Nagyon jó tudósítóink voltak, de Dévavári Zolit ki kell emelnem közülük, ő Szabadka környékén, a bírók, klubelnökök által beszervezte az összes, alacsonyabb rangú focimeccset. Vasárnap este behozta az egész észak-bácskai körzet versenyeinek eredményeit, nálunk másnap már részletesen megjelenhetett az újságunkban. Az akkor első ligás Spartacusról Kolozsi Tibi adott jelentést, nyugdíjasként. A Vojvodinát mi követtük, Nagybecskereken Hegyi József és Benkő Vili dolgoztak, Benkő már a háború előtt tudósított sportvonalon. Sok sportvezető írt nekünk cikkeket, például Ercegán Milan is. Vujadin Boškov futballista minden keddi számba írt egy kommentárt. Mindegyik nagy versenyen ott voltunk, jómagam 5 ökölvívó EB-ről, 3 teke világbajnokságról, 3 birkózó VB-ről, egy műkorcsolya VB-ről és a római olimpiáról is tudósítottam. Utaztunk szerte a világba, tudósítottunk, Piszár 3 atlétikai EB-n járt, Lépes téli olimpiákról, agilis, jó rovatunk volt. Rengeteg híres, nagy sportolóval megismerkedtünk, például Zátopek Emil hosszútávfutóval, akivel majdnem haveri viszonyban voltam. Prágából tudósítottam az ökölvívó EB-ről, jelentkeztem a sajtóosztályon, Zátopek bevárt, alezredesi egyenruhában. Kiderült, hogy felesége, aki szintén híres sportoló, gerelyvető volt, érkezésemet megelőzően levelet váltott az én feleségemmel, aki diszkoszvető bajnoknő volt, hétszeres jugoszláv csúcstartó. Az asszonyok nagyon jóban voltak, Zátopek felesége tudta, hogy érkezek Prágába. Náluk ebédeltem, amikor indultam haza, Zátopek egy cseh, nyolcszemélyes porcelán-ebédlőkészletet hozott – felesége, Dana küldte az én feleségemnek, Julinak. Jóban voltam Bozsik Cucu futballistával is, mindig felkerestem Pesten, Papp Lacival, a háromszoros olimpiai ökölvívóbajnokkal pertuban voltam. Hét évig, ’62-től ’69-ig voltam a sportrovat szerkesztője. Utána Cagi, Vukovics Géza volt a főszerkesztő, ő megbízott a vidéki szerkesztéssel. Én irányítottam a tudósítókat, emellett rám bízta a közös íróasztal szerkesztését. Ez egy nagyon komoly rovat volt, egy oldal a vasárnapi számban, előttem Szerencsés Jóska, minden hájjal megkent, nagyon rendes újságíró csinálta. Az ő rovata volt a Rozi ángyó levelei, oda becsúsztatott mindent, amit nyilvánosan nem lehetett mondani, pletykákat stb. Itt nem tyúkperek voltak, hanem komoly témák, viták, értelmes emberek, tanárok vitatkoztak, társadalmilag igazolt rovat volt. Bevezettem, hogy alul odaírtam egy rövid választ, saját megjegyzésemet vagy valamit. A Magyar Szónak akkoriban volt egy rovata a nemi nevelésről, Négyszemközt az orvossal – Némi nemi nevelés címmel. Egyszer egy aggódó anya beírt nekem a közös íróasztalba, hogy „minek kell a nemi nevelés az újságba, és hogy nem árt-e ez a gyerekeknek?” Saját, rövid megjegyzésben azt válaszoltam neki, hogy: Nem árt, kivéve, ha nem kapnak házi feladatot. Pár napra rá az asszony írt egy levelezőlapot, rajta semmi más, csak az, hogy: Maga hülye.
A Magyar Szó akkoriban nemcsak egy újság, egy lap volt, hanem a vajdasági magyar társadalom bástyája. Politikusok, közéleti emberek, értelmiségiek, tanárok írtak be a lapba, az újság köré tömörültek. Akkoriban alig volt néhány házban rádió, tévé, az internetről nem is tudtunk, élőújságokat szerveztünk falvakban, kis városokban. A rádióból vittünk kisegítőket, mint amilyenek Gombos, Gerich és Ferenczi Jenő voltak. Az élőújság ünnep volt, mindig tömve a helyiség, nagy művelődési előadás. Az elejében vagy Gál László, vagy Bogdánfi Sándor konferált. Bogdánfi egy alkalommal mondja: Tudják-e, hogy mi a különbség a rendes újság és az élőújságok között? Hát az élőújságba nem lehet töpörtyűt csomagolni. Később Lajber Gyurka egész profi lett élőújság-szervezésben, értelmesen, szellemesen vezette őket, akkor már voltak tévék is, az élőújságok másmilyen jelleget kaptak.
Akkoriban kezdtem mellékletkén szervezni az újságba kis, vidéki újságokat. Öt ilyen volt, a Tiszavidék, Zentán 5-6-an dolgoztak a szerkesztőségben, 12 oldalon jelent meg, péntekenként. A Tisza mentén péntekenként voltak a piacok, nagyon jól ment az újság, néha 10-12 ezer példányban is. A melléklet, a kis újság adta el Magyar Szót egy-egy vidéken, az emberek vették, mert róluk szólt. Volt még a 4 oldalas Bánáti híradó, Törköly István szerkesztette, Topolya és környéke, ez vasárnaponként jelent meg. A Dunatáj szerkesztősége Zomborban volt, Polyvást küldtük ki, hogy készítse. Ez felölelte Vukovárt, Vinkovcit, Eszéket és Pélmonostort is. A Szabadkai Napló is 4 oldalas volt, de ők nem nagyon szerették a heti jelentkezést, inkább mindennap írtak a nagy újságba. Délután 1óráig összeállították az anyagot, feltették a buszra, a küldönc itt megvárta, behozta, és az öreg Laták Pista bácsi, író, proletár költő, volt színházigazgató, beszerkesztette, összeállította. Amikor leadta a nyomdába, mindig azt kérdezte: Nagy elvtárs, leadtam a kéziratokat, mehetek-e?
Dolgoztam a Dolgozóknál is pár évet, meg a terjesztőknél is, a munkás-önigazgatás, a társult munka-alapszervezetek idejében. A Forum házban 6 TMASZ működött, Magyar Szó, Nyomda stb... A Marketprint a szerb, szórakoztató kiadványokat készítette mindennap, képregényeket, szerelmes regényeket, keresztrejtvényeket stb., százezres példányszámban. Az általam vezetett terjesztő osztály nagy TMASZ volt, talán nagyobb a Nyomdától is. Több, mint 200 kioszkunk volt Vajdaságban. 7 revizorunk volt Splitben, Ljubljanában stb., nagy munka volt a koordinálás, a kapcsolattartás. Boszniában az Oslobođenje trafikjaiban lehetett megvenni a Marketprint-kiadványokat, Horvátországban a Vjesnik, Belgrádban a Politika és a Borba kioszkjaiban.
Az egypártrendszerű önigazgatásnak mi a katonái voltunk. Nem tagadom, kicsit baloldali beállítottságú voltam, vagyok, a Forum házban kétszer voltam párttitkár, háromszor az igazgatóbizottság elnöke, aktív voltam ilyesmiben. Amikor ’88-ban jött a váltás, a „X. pártértekezlet” után nem fordítottam a köpönyegemen, visszavonultam, korábban nyugdíjba vonultam. Láttam, hány óra van, jöttek lentről mindenfélék, joghurtforradalom stb., Láttam, hogy milyen a Miloševity, és hogy mi vár ránk, nem akartam részt venni mindebben. Utána nem politizáltam. A titói rendszer katonái voltunk, annak a propagandáját fújtuk, így van. Azóta a VMSZ-re szavazok, de egy pártnak sem vagyok tagja – mesélte végezetül pályafutásával kapcsolatban.
Nagy Gy. József keresztrejtvényeket fejt, krimiket néz, éjjelente néha 3-at, 4-et is, de legjobban a pénteki találkákat kedveli a Forum házban, amikor nyugdíjasaink barátkoznak. Csütörtökönként jár a Telepre egy volt osztálytársához, összejönnek a haverok, köztük van Nagy Nándor is a rádióból. Hétfőnként az egyik közeli, limani kávézóban, az Ex-ben találkozhatunk vele, értelmiségi társaságban, vasárnaponként családi ebéd a gyerekeknél. Az egyik unoka már nős, dédunokái, Katalin és Miklós három-másfél évesek. Mindez teljesen kielégíti ambícióit, sors- és életfelfogását. Nem panaszkodik, egyetlen vágya van: szeretné megérni azt, hogy dédunokái iskolába kezdjenek járni, és miközben ismerkednek a betűkkel, leírhassa nekik: M A G Y A R S Z O. Itt dolgozott a dédapátok.
