Már szóltunk arról, hogy a szervezetünk elöregedésének lassítása érdekében hogyan gondolkodik a pszichológus, mit ajánl a természetgyógyász, nézzük, hogy meddig jutott az orvostudomány a kutatásai során.
Előbb azonban tegyünk egy kis kirándulást a múltba, hiszen az ember harca az öregedés vagy akár a halál ellen jól elkülöníthető történelmi rétegekben nőtte ki magát tudományos ágazattá. Tudományos ágazat, mondom én, bár a szakadék áthidalását az élet és a halál között az ember évezredes igyekezete sem közelítette meg. Ne feledjük azonban, hogy az igazi tudományos kutatás mindössze valamivel több mint száz évvel ezelőtt vette célba az öregedés elleni, más szóval az örök ifjúságért folyó küzdelmet. Ami az előtt volt, inkább az alkémia műfajába tartozik, sok tévelygéssel és sok hókuszpókusszal megtűzdelve.
Ma már, megfelelő mennyiségű pénz ellenében, hibernáltathatjuk magunkat, hátha egyszer az orvostudomány újra életet lehel belénk, s ezzel részesei lennénk az örök életnek. Hasonló okból az ókori egyiptomiak is mumifikálták halottaikat, akik így adtak lehetőséget a halhatatlan léleknek arra, hogy bizonyos idő elteltével visszatérjen az épen maradt testbe, és újból életre keljen.
Ismeretes az Ószövetségből Matuzsálem neve, aki Mózes írása szerint 969 évet élt. Egyesek ezt az eltérő időszámítással magyarázzák, míg mások szimbolikus tartalmat látnak benne. De mind a mai napig a matuzsálemi életkor indoklására fel-felüti fejét a civilizációs ártalmak nélkül megélt élet. Igen ám, de ennek ellentmond az a tény, hogy az Amazon esőerdeiben a civilizációtól távol élő törzsek átlagéletkora alig 40 év.
A Biblia lapjairól ismerünk olyan egyéneket, akik az isteni gondviselés segítségével elkerülték a halált: Hénok a Nóé előtt élt pátriárka, „aki nem halt meg, hanem eltűnt, mert Isten magához vette” 365 éves korában; Illés próféta, aki az Ady által megénekelt tüzes szekéren lett elragadva.
Pál apostol, aki nem szokott megijedni attól, hogy mások számára ismeretlen dolgokról beszéljen, amikor a földi és a következő lét határán történendő eseményeket sorolja, így vezeti be mondanivalóját: „Íme, titkot mondok nektek”, majd részleteiben szól az utolsó pillanatok eseményeiről és arról, hogy a halál hatalmát végleg eltörli majd Jézus Krisztus győzelme (1Kor 15,51-57.) „..üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység: hiszen amit lát valaki, azt miért kell remélnie?” (Róm 8,24.) – folytatja Pál apostol.
Persze rögtön szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az örök élet a bibliai szóhasználatban valójában sem nem örök, sem nem élet a megszokott értelemben, vagyis nem a földi keretek között megismerhető élet végtelen meghosszabbítása, hanem egy új és különleges állapot, amelynek jellemzésére nincs is külön kifejezésünk, csak ez a fenn leírt, ami félreérthető. Tartalmilag helyesebb volna talán azt mondani, hogy „időtlenség Isten közvetlenségében”, az örök tehát nem időhatározó szó, hanem állapotot, jobban mondva minőséget jelez. Számunkra emberileg elképzelhetetlen az örök meghatározás, hiszen sokan megborzadnak a végtelen ének vagy harsonázás kényszerétől. A félreértés az emberi gondolkodásból származik: ahol ugyanis nincs idő, nem beszélhetünk az örök közhasználatú fogalmáról, más szavunk azonban sajnálatosan nincs, nemcsak nekünk, hanem az isteni kijelentést hordozó héber–ógörög Bibliának sem.
