Emlékszünk még az Amikor a farok csóválja..., avagy a Wag the Dog című játékfilmre? Nem sokkal az elnökválasztás előtt az amerikai elnök szexbotrányba keveredik, ami jócskán csökkenti az esélyeit a közelgő megmérettetésen. Annak érdekében, hogy a médiában háttérbe szorítsák ezt a kellemetlenséget, a körmönfont tanácsadó ösztönzésére a kommunikációs szakemberek kitalálnak egy háborút. Némi töprengés után a fiktív ellenségnek Albániát választják, az eléggé messze van, az átlagos amerikai szinte semmit sem tud róla, így bármit le lehet nyomni a torkán. A gépezet beindul, és hogy minél hatásosabb legyen a kitalált háború tálalása, felbérelnek egy hollywoodi csúcsproducert a szívszorító háborús jelenetek hiteles megrendezésére.
A NATO-bombázások alatt a filmet Ratom protiv istine (Háborúval az igazság ellen) címmel szinte naponta sugározták a hazai tévéadók. Ezzel nyilván azt akarták sugallni a nézőknek, hogy lám, milyen képmutató hely ez az Amerika, ahol ilyesmit is meg lehet tenni. Képzelem, hogy az akkoriban a hidakon tiltakozó emberek hányszor vesézték ki a filmszatírát, felelevenítve közben kedvenc összeesküvés-elméletüket, miszerint ugyanígy készíthették el a holdra szállást is, mert ziher, hogy nem jártak „odafenn”, hanem „Armstrongék performanszát” is valamelyik hollywoodi stúdióban vették fel. Ilyenkor sok minden egyéb is szóba kerül, de az valahogy sohasem, hogy netán minket is valamiképpen manipulálnak: valakik, valahogyan, valamiért.
Félreértés ne essék, nem áll szándékomban védeni az Egyesült Államok establishmentjét, a legjobb, ami onnan eljutott hozzám, zömében rendszerkritikus, az egész történetben azonban van Amerikának egy jelentős pozitívuma: ez és sok hasonló film ott készült! Gondoljunk csak Oliver Stone vagy Michael Moore egyik-másik művére, illetve a Dick Cheneyről és a Donald Trumpról szóló alkotásokra. Majd ha az egykori tüntetők és a szellemi utódaik által favorizált országokban is készülnek és nyilvános vetítésekre kerülnek hasonló, az aktuális rezsim, a politikusok és a biztonsági szolgálatok tevékenységének leleplezésére és nyílt bírálatára irányuló filmek, akkor hajlandó leszek felülbírálni az USA megítélését, ám amíg ez nem történik meg, addig valamivel mégis közelebb áll hozzám, mint amazok.
Az újságíró tapasztalatból tudja, hogy folyamatos befolyásolásnak vagyunk kitéve, a reklámoktól kezdve a médiahírek tálalásán keresztül a hangzatos politikai szólamokig, és azzal is tisztában van, hogy miből lehet érdekes témát készíteni. Ebből kifolyólag, éppúgy mint a fenti filmben, ahol nem a kutya csóválja a farkat, hanem fordítva, a farok a kutyát, olykor eljátszik a gondolattal, mi van akkor, ha valami nem történelmi szükségszerűségből történt éppen úgy, ahogy, hanem azért, mert valaki úgy döntött. Ilyen elképzelés vezérelhette Sonja Ćirić írót, újságírót is a Da li i kod tebe pljušti? (Nálad is zuhog?) című regényének megírásakor. Művében a szerző a média szerepét feszegeti a Jugoszlávia megszűnéséhez vezető fegyveres összecsapások kirobbantásában.
A regénybeli újságírónő olyan dokumentumhoz jut, amely arról árulkodik, hogy a szolgálat egy öttagú, szakemberekből (antropológus, pszichológus, katonatiszt, médiakutató, író) álló csapatot hozott létre, amelynek az volt a feladata, hogy médiamanipuláció révén hozzájáruljon az ország széthullásához. A csapathoz tartozó pszichológus tudományos munkájában azt kutatta, hogyan hat ki a média az emberek tudatának formálására, az ő instrukciói révén olyan cikkek íródtak, amelyek megváltoztatták az emberek véleményét Jugoszláviáról. A projekt gyorsan életre kelt, sőt túl is lőtt a célon, a testvériség-egység egykori hívei annyira bedőltek a médiamaszlagnak, hogy nemcsak összerúgták a port, hanem véres háborút indítottak egymás ellen.
A realitás és az alternatív valóság szoros összefonódását boncolgató művészi alkotások üzenetének konklúziójaként megállapíthatjuk, hogy az embereket kevésbé érdekli az igazság, mint a kitűzött cél, ritkábban ejtenek szót arról, ami van, sokkal inkább arról beszélnek, ami az érdeküket szolgálja. Ha ezt megértjük, sok minden más is világossá válik előttünk.
Nyitókép: Pixabay
