Egy ideig nem jártam arra, a hétvégén azonban újra kimentem a Nejlonpiacra. A nejlonra nem csak úgy kiugrik az ember, mint egy közönséges piacra vagy a sarki zöldségeshez, hogy kutyafuttában megvegye a krumplit, répát a másnapi húsleveshez. Ennek a látogatásnak rutinja és rituáléja van. Első utam mindig egyenesen a kis pékbódéhoz vezet. Beállok a sorba, általában sokan várnak előtte, és szinte mindenki túrós pogácsát kér. Alig győzöm csitítani magamban a gyereket, aki izgatottan számolja, hány van még a pulton és mennyit kérhet az előttem álló, de tudom, hogy nem kell félni, nekem is jut. Mindig jut mindenkinek, sütnek eleget. A frissen sült, gőzölgő reggelivel a kezemben továbbindulok. Mindenki séta közben eszik, vagy evés közben sétál, én is, a nagy szemű sóval megszórt felső réteggel kezdem, az a legfinomabb. Végighaladok a teljes gőzzel működő lacikonyhák és a régi bútorok meg a használtruha-halmok között, a levegőt betölti a sült kolbász illata, ócska hangszórókból bömböl a még silányabb zene, ám ez senkit sem zavar, sőt hozzátartozik az élményhez. Mire a teáshoz érek – magamban így hívom azt a standot, ahol mindenféle dolog kapható, édességektől kozmetikai termékeken át egészen a teákig, mindez a bolti ár töredékéért –, addigra az utolsó falatig elfogy a pogácsa, így teli hassal és nyugodt lélekkel elmerülhetek a keresgélésben. A teák is nagy kartondobozokban állnak, mindet végigkutatom a kedvencem után, de mindhiába. Megkérdezem az egyik eladót, mire azt feleli: tegnap elfogyott. Válaszára bosszankodás helyett elmosolyodok, mert ebből tudom, hogy a világ bármilyen gyorsan is rohan, itt semmi sem változott. Ez az ember ugyanezt mondta a múlt héten is, három hónappal ezelőtt, és ezt fogja mondani holnap is minden kérdésre.
Tisztítószerek, fonott kosarak és faragott fatárgyak, madárkalitkák, zöldségek, parfümök, napszemüvegek és táskák, kabátok, cipők, meg mindenféle ruhanemű rengetegében bolyongva jutok el a dobozokba csomagolt és onnan kiárusításra váró életek közé. Vannak itt gyakorlott turkálók, profik, akik nálam sokkal felkészültebbek, kesztyűs kézzel tapogatják végig a tárgyakat. Ők kincseket keresnek, én történeteket. Ők egy megcsorbult porceláncsésze felett átsiklanak, értéktelennek hiszik, én óvatosan kézbe veszem. Egy bögre nem árulja el, ki tette le utoljára, de a fülénél megkopott, ott a kéz nyoma, amely reggelente tartotta, álmosan, amikor a rádió még recsegett és a kávéba egy kockacukor is ünnepnek számított. Az egyik doboz alján egy sárga gombot találok. Régen talán kabát dísze volt. Most csak egy tárgy. De ha elég sokáig nézem, talán visszatalál hozzá a kabát is. Vagy legalább az, aki viselte. Egy zsebre tett kéz. Feszült várakozás. Egy állomás kövein koppanó lépés. Mellettem egy férfi kopott zakót próbál fel. Nem jó rá, de sokáig nézegeti a bélését, az ujja megállt a címkén, megsimogatja. Nem veszi meg a kabátot, csak visszarakja, és még nézi egy ideig. Azt hiszem, valakit megtalált benne. Vagy elengedett. Észreveszi, hogy figyelem, szót nem váltunk, csak pillantást, és mindketten egy-egy újabb doboz fölé hajolunk.
A Nejlonpiacon semmi sem változik. A ponyvák ugyanúgy libegnek a szélben, a viseltes papírdobozok ugyanazokat a tárgyakat őrzik, mintha csak újra és újra visszacsomagolták volna az időt. Egyedül az ár emelkedik, a korábban ötvendináros kartondobozok fölött most már százat kiabálnak az eladók, ennyit kérnek egy emlékért. Az árak magasabbak, de a múlt nem inflálódik. A dobozból egy szuvas falapú vágódeszkát húzok elő, megérzem a vasárnapi húsleves illatát, hallom a kimondatlan mondatokat, egy halk sóhajt, látom a könnycseppet, amit hagymavágás közben ejtett valaki régen.
– Mennyi? – kérdezem.
– Száz – jön a válasz.
Nem alkuszom, kifizetem a száz dinárt, az emlékeknek nincs akciós ára.
Nyitókép: Pixabay
