„Ha sok a szó, akkor biza kevés a haszon. A kezetek járjon, ne a szátok!” – mondta óránként a kukoricaföld kapálása közben főnökünk még valamikor időszámításunk előtt, életem első nyári munkája során. Az efféle kijelentéseket munka közben kifejezetten idegesítőnek, nyomasztónak találtam. Feltételezhetően az információkat közlő személy is tisztában volt a kijelentései ránk gyakorolt hatásával. A fenti megállapítások azonban teljesen új aspektusból szemlélve, az életre levetítve páratlan bölcsességgel szolgálhatnak számunkra. Talán Paulo Coelho sem véletlenül írta azt, hogy „Kerüld azokat, akik sokat beszélnek, mielőtt cselekednének, s azokat is, akik egyetlen lépést sem tettek annak bizonyossága nélkül, hogy cselekedetükkel tiszteletet ébresztenek önmaguk iránt.” Mert bizony, ha sok a szó, kevés a haszon. Ha kevés a haszon, kevés az önbecsülés. Ha kevés az önbecsülés, tovább szaporodnak a súlytalan szavak, s minden lépésünk önbizalmunk erősítésére fog irányulni.
Közmondásunk úgy tartja: „Aki sokat ígér, keveset ad”. Árkossy Károly író szerint pedig „rendszerint azok ígérnek sokat, akik keveset vagy éppenséggel semmit sem tudnak adni; és mit sem ígérnek azok, akik valóban értékekkel fogják meglepni az emberiséget.” Ezen idézetek tökéletes pontossággal demonstrálják, miért is rossz, ha folyamatosan beszélünk céljainkról, az elvégzendő feladatainkról ahelyett, hogy szépen csendben belekezdenénk. Egy, a New York-i Egyetemen végzett tanulmány szerint a beszélgetés kitűzött célról egyfajta hamis elégedettséggel tölthet el bennünket, ami végül oda vezet, hogy nem kezdünk bele a megvalósításba. Bár furcsának tűnik az állítás, a gyakorlatba átültetve elég egyszerűen megérthető: ha barátainknak vágyakozva megemlítjük, hogy le szeretnénk adni néhány kilót, jó eséllyel megdicsérnek bennünket, biztatnak az ötletért. Ezek a reakciók már önmagukban büszkeséggel tölthetnek el bennünket, így könnyen lehet, hogy a pozitív megerősítés révén elveszítjük a motivációnkat. Ehelyett szerencsésebb, ha a munkáról vagy a kitűzött célról nem beszélünk senkinek, csak simán belekezdünk a megvalósításba. Cselekszünk, és nem dumálunk előtte. Kevés szó, több haszon. Ígérjünk hát minél kevesebbet, és tegyünk minél többet. Lépésről lépésre, szokásról szokásra. Szokásainknak ugyanis igazi hatalma van. Ez a hatalom voltaképpen a tunyaságon alapul, amely a nehézségétől és a veszélyétől is meg akarja kímélni az értelmet és az akaratot. Azt teszi velünk ma, amit már tegnap és százszor tettünk. Ha nem vigyázunk, személyiségvonásaink és szokásaink idővel lassan, de biztosan berögzülnek. Viselkedésünk mély barázdákat váj egyéniségünkbe. A szokásaink tehát, mint a lépcsőfokok, vagy közelebb visznek minket a céljainkhoz, vagy eltávolítanak bennünket tőlük. Minden tartós siker sok időt és befektetett energiát igényel. Kialakított szokásaink azonban összeadódnak egy virtuális bankszámlán, megtakarításunk eredménye pedig egyszer felhasználható lesz.
A kiválóság tehát nem tett, hanem szokás. Végül azzá válunk, amit újra és újra megteszünk. Ha sokat beszélünk megfelelő cselekedetek nélkül, akkor csupán egy kellemetlen személlyé válunk a társaságban. A sok szöveg (megfelelő lépések nélkül) azt a célt szolgálja, hogy kivívjuk mások elismerését. Ám talán a legnagyobb hiba, amit az életünkben elkövethetünk önmagunk ellen, hogy mástól várjuk a boldogságot. Ha így teszünk, végleg elveszünk. Ha külső tényezők függvényévé tesszük a saját lelkiállapotunkat, végünk van. Cselekedni kell, és nem azért, hogy másokat lenyűgözzünk, hanem azért, hogy haladjunk. Hogy mozgásban legyünk. Miért van szükség a mozgásra? Albert Einstein szerint „Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod…”
Nyitókép: Pixabay
