Sosem küldtem mézeskalács szívet, csak kaptam. Gyermekkoromban. Vásárfiát. Nem szívet, hanem lovas katonát. Először a lovat ettem meg, azután a lovast is. A tükröcskével nem tudom, hogy mi lett... Újvidéken évente kétszer tartottak vásárt. A mostani Újvidéki Vásárral szembeni réten. Ma teniszpályák „üzemelnek” a hajdani vásártéren. Nagy esemény volt számunkra a vásár. Előtte való éjjel vajmi keveset aludtunk. Csodaváró kisgyermekek voltunk, és csodákból akadt bőven a vásáron: láng- és kardnyelő óriás, szőrös hölgy, akinek derékig ért a szakálla, henger alakú „haláltoronyban” körbe száguldó motorbiciklista, kétfejű borjú stb.
Füstölgő lacikonyhák csábították a cigánypecsenye kedvelőit. A nyalánkságok sátrában „Idenézz! Törökméz! Fele cukor, fele méz! Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz, beteg lesz!” kiabálással csalogatták a vevőket. Persze, hogy senki sem akart beteg lenni. Csak a körhintán, de főleg a hajóhintán virtuskodók kaptak tengeri betegséget. Tátott szájjal figyeltük, hogy átviszi-e őket a lendület a felső holtponton?!
Sok évvel később, amikor a Népi technika pilótaszakosztályának szimulátorában ilyen próbának vetettek alá, örökre hátat fordítottam a repülésnek. De térjünk vissza a vásárra.
A bosnyák sapkás kucséberek sokfiókos ládikóiban volt minden. Ahogy mondani szokás, a tűtől a mozdonyig. Én egy kaleidoszkópot vettem tőlük. Még mindig megvan. Szürke hétköznapjaimon sűrűn előveszem. A prizma tükreit forgatva gyönyörködöm a csodás kristályalakzatokban, és újra átélem a letűnt idők emlékeit. Óvatosan forgatom, mert ha csak kissé túlbillentem, a tükrök között kialakult varázslat összeomlik. Azt pedig többé nem lehet visszacsinálni. Mint ahogy a felettünk elviharzott évtizedeket sem.
