Az információs zaj és a figyelem széthullása ellenére még sokan – mi, újságírók különösen –reménykedünk abban, hogy nyomot hagyunk magunk után. Ki tudja, talán egyszer valaki rátalál hagyatékunkra egy régi doboz vagy egy elfeledett fájl mélyén, és ismét életre kelti, sőt mi több, egy-egy írásunk esetleg olyan jelentőséggel bír majd, hogy azt intézményi szinten őrzik meg az utókor számára. Naiv feltételezések ezek, amelyekről a teátrálisra hangolt Most vagy soha! című film zárójelenete jut eszembe: Petőfi frissen nyomtatott Nemzeti dalát a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója látványos mozdulattal elhelyezi az intézmény egyik vitrinébe. Természetesen ez nem így zajlott le, amit mi, nézők is érzékelünk, mégis hajlamosak vagyunk azt hinni, a valóságban ugyanígy, szertartásosan válnak a múlt megfogható darabkái muzeális tárgyakká. Talán ebből adódik a gondolat, hogy az őket őrző intézményeket avíttnak vagy egyszerűen unalmasnak tartjuk, és ez a benyomás sajnos sokszor nem is teljesen alaptalan.
Ha már az újságírót emlegettem az emlékezet kapcsán, adódik egy további párhuzam: egy cikk éppolyan unalmas lehet, mint egy kiállítás, különösen, ha az a múzeumokról szól. Az intézményt érintő világnap apropóján írhatnék ezek jelentőségéről, a működéséről, a múzeumpedagógiáról vagy épp arról, miért kerülnek általában a lista végére a forráselosztáskor, de épp az említett ok miatt inkább úgy döntöttem, csak azokat a történeteket és információkat villantom fel, amelyek valóban felkelthetik az olvasók érdeklődését a témában.
Európa első, nem hivatalos múzeumának a Vatikáni Múzeum tekinthető. Na, nem a mai komplexum, annak egy kisebb, 16. századi része. II. Gyula, a reneszánsz korszak pápája, a művészetek kedvelője és mecénása, megnyitotta a „közönség” előtt az addig elzárt pápai palotát, egyebek között a Belvedere-udvart, az antik szoborgyűjteményt felsorakoztató folyosót, valamint a stanzákat (a pápai lakosztály egyes részlegeit). Ő rendelte el a modern Vatikán legismertebb építészeti művének, a monumentális Szent Péter-bazilikának a megvalósítását is. A kor olyan jelentős olasz művészeit fogadta fel, mint Raffaello és Michelangelo. Utóbbi többek között négy éven át festette annak a Sixtus-kápolnának a mennyezeti freskóit, amelyben nemrég a konklávé zajlott. Természetesen a fentebb említett közönség – akik számára megnyílt a Vatikán belső kapuja – nem közemberek s főként nem a mai értelemben vett múzeumi látogatók voltak, hanem a kor diplomatái, az egyházfő vendégei. További érdekesség, hogy II. Gyula pápa az antik szobrászat egyes darabjait is összegyűjtötte, majd kiállította, ami a korban formabontónak számított, hiszen az ókori alkotásokat pogány produktumokként kezelte a katolikus egyház, kiváltképp egy olyan helyen, mint Szent Péter földi helytartójának városa. Mindenesetre a pápa túllépett ezen a felfogáson, és azzal, hogy kiállította a már akkor több száz éves szobrokat, tiszteletét fejezte ki az antik művészetek iránt és egyben az európai kulturális örökség előtt is adózott.
Az ókori alkotások eredeti helyükről való szó szerinti elhordása természetesen nemcsak itáliai sajátosság volt. Más európai nagyhatalmak is jócskán kivették a részüket ebből, gondoljunk csak a gyarmatosító britekre, akik a British Museumban (amely 1759-ban nyitott meg) még a holdat is kiállították volna, ha le tudnák volna hozni a világűrből. Az említett múzeumban az ókori civilizáció olyan „darabkái” találhatók meg, mint az ógörög Parthenon-szobrok, egyiptomi fáraók szarkofágjai, a szintén ebből a térségből való rosette-i kő, az asszír kapuőrző szobrok vagy éppen a benini (Nigéria) bronzszobrocskák. Egyebek mellett az utóbbi műtárgygyűjtemény visszaszolgáltatása már évek óta napirenden van, de természetesen a British Museum mindent megtesz annak érdekében, hogy húzza az időt és magyarázza tulajdonjogát a tárgyak felett. Hasonló cipőben járnak a kontinens más, egykori gyarmatosító országai és azok híres múzeumai is, hiszen egyre nagyobb visszhangot kap az a nézet, miszerint ezek csupán egy európai, kizsákmányoló, felsőbbrendű narratíva mentén mutatják be az eltulajdonított tárgyakat és magukat a kontinensen kívüli – főként közel-keleti és afrikai – kultúrákat.
Érdekesség, hogy az 1970-es években – amikor már ugyan nem beszélhettünk gyarmatokról, mégis még mindig az említett szemlélet uralkodott – Európában alapítottak egy olyan párját ritkító múzeumot, amely nem kizsákmányolással, hanem megegyezéssel, legálisan jutott afrikai műtárgyakhoz, sőt a kezdetektől fogva önálló, sztereotípiáktól mentes entitásként kezelte az afrikai kultúrákat. Ez az intézmény Belgrádban nyílt meg, és a mai napig működik Afrikai Művészetek Múzeuma (Muzej Afričke Umetnosti) néven. Ugyan a térségben gyarmati múltról nem beszélhetünk, természetesen ez sem volt politikától mentes vállalkozás, hiszen kihasználva az akkori „el nem kötelezett” jugoszláv törekvéseket, az egykori állam fővárosa szíves örömest elfogadta annak a diplomata-aktivista házaspárnak (Veda Zagoracnak és Zdravko Pečarnak) a magángyűjteményét, amely évtizedeket töltött afrikai országokban és a hivatalos kapcsolatokon túl személyes kötődéseket is kialakított a helyi elittel, valamint a közemberekkel, számos értékes (mű)tárgyat összegyűjtve így.
Ahogyan az afrikai kincsekre, úgy számtalan más műtárgyra is fenték a fogukat az illegális műkincskereskedők a történelem során. Ezek közül az esetek közül minket, magyarokat talán a Seuso-kincs érint legjobban. Ezt a páratlan, késő római császárkori (4–5. századból származó) ezüstkészletet az 1970-es évek végén találta meg egy fiatal magyar katona a Balatonhoz közeli Polgárdi település egyik pincéjében. A férfi ezután nem sokkal gyanús körülmények között meghalt, a kincsek pedig csempészútvonalakon keresztül külföldre kerültek, csak a ’80-as évek végén bukkantak fel a nemzetközi műkincspiacon. A tárgyak eredete körül heves jogi viták bontakoztak ki. Magyarország, Jugoszlávia, Libanon, sőt még Irán is bejelentette az igényét irántuk, de a bizonytalan jogállás miatt hivatalosan nem lehetett eladni őket, végül a magyar állam 2014-ben 15 millió eurót, majd 2017-ben ennek az összegnek majdnem dupláját fizette ki a teljes ismert gyűjtemény őrzési jogáért. A Seuso-kincs volt a magyar műkincstörténet legrejtélyesebb fejezete, az egyedülálló tárgyegyüttes ma egyébként a Magyar Nemzeti Múzeumban tekinthető meg.
További érdekesség, egyben megosztó információ lehet, hogy amíg a múzeumok nálunk kis költségvetéssel, nehezített körülmények között működnek, vonzanak látogatókat, addig Nyugat-Európa egyes városaiban még nyelveket is tanítanak bennük a bevándorlóknak, sőt egyenesen az ő történeteiket mutatják be. A múzeumok szerepe és célközönsége tehát rendkívül árnyalt, történelmi-kulturális örökség szerint területileg eltérő, valamint sokszor politikával átitatott téma, de ennek részletezése hasonló terjedelmű írást igényelne. Most ezeket a figyelemfelkeltő részleteket szántam az olvasóknak, és még egy ajánlatot: további érdekességekért látogassanak el a múzeumba!
Nyitókép: Pixabay
