Szóljunk most arról, nem is annyira az orvos szemszögéből, inkább kortársi tapasztalatokból kiindulva, mit tehetnek az idősödő, az idős vagy akár az aggkorú emberek a hirtelen elöregedés tünetei ellen. Már hallom a lemondó megjegyzést: az ellen ugyan semmit!
Valóban, az orvostudomány ott áll pillanatnyilag, hogy elfogadva az oxidatív stresszelméletet, vagy talán ismertebben a szabad gyökök teóriáját, amely nagyon leegyszerűsítve a fokozatosan felhalmozódó oxigéntartalmú szabad gyököket teszi felelőssé sejtjeink, és rajtuk keresztül a szervezetünk megállíthatatlan korosodásáért, intenzíven kutat az új, hatásos antioxidánsok után. Az emberiség reménykedve oda-odapillant a kutatóorvosok munkaasztalára, de valljuk be, a remény fenntartásán kívül nemigen kap hírt szenzációs eredményekről.
Ezt a feladatot hagyjuk a kutatókra, mi egyszerű, idősödő emberek – orvosok, mérnökök, iparosok, munkások és földművesek –, magunk is nagyon sokat tehetünk a tartalmas öregkor megélése érdekében. Először is sohasem szabad elfeledni a célunkat: fiatalos kedvvel és a világ dolgai iránti kifogyhatatlan érzékenységgel kell élni az éveket, bajainkat bízzuk az orvosokra, napjainkat pedig határozza meg a kapcsolattartás, nem okvetlenül, és nem csak a szűk családi környezetünkkel, inkább embertársainkkal, kissé biblikusan fogalmazva: felebarátainkkal.
Az idős kor (feltételezve a nyugdíjas körülményt) jóindulatú hozadéka – Ady szavaival élve – a hirtelen több szabadidő, a beosztottság, a munkaidő sürgető tudatának hiánya. Megszűnik a kényszertevékenység stresszes állapota, megszűnik az idő sürgető kényszerítése testünk és lelkünk akarata vagy munkabírása ellen, végre magunk rendelkezünk az időnkkel – ami sokaknak szokatlan, szinte elviselhetetlennek tűnik –, s bizony időre van szükség, amíg rájövünk arra, hogy ennek is megvan a maga varázsa. Ha van bennünk akarat egy módosult – az eddiginél feltétlenül más – életvitel elkezdésére, ami főként abban különbözik majd a régi életritmusunktól, hogy arra összpontosítunk, amit szeretünk, azt tesszük, amihez kedvet érzünk, akkor a lehetőségek tárháza szinte kifogyhatatlan.
Mindenekelőtt – amit eddig ritkán tettünk – mélyedjünk el önön lehetőségeink kutatásába, szigorú önkritikával állítsuk fel belső korlátainkat, válaszolva olyan kérdésekre, mint „mit szeretnék tenni és mit nem, mit tudok és mit nem.” Egy határozott gesztussal pedig töröljük régi haragjaink, nehezteléseink és gyűlölködésünk emlékeit. Csak ekképpen megtisztulva jutunk el egy egészséges önértékelésig, amely útmutatóként szolgál, hogy merre induljunk, mivel foglalkozzunk teljes odaadással. Nincs ember – ha van, nem több egy százaléknál –, aki gyerekkorától ne dédelgetne egy elérhetetlen vágyat, amelynek semmi köze, vagy éppen csak érintkező felülete van eddigi munkájával. Bármi is legyen az a vágy, például nyelvtanulás, sakk, kártyajáték, szörfözés az interneten, vadászás, halászás, esetleg esztergályozás – amivel néhai elnökünk, Tito is foglalkozott –, bélyeggyűjtés, teke, úszás, tenisz stb., adjuk át magunkat a kedvelt terület élvezetének, még azon az áron is, ha kezdő szinten, tehát ideiglenes vesztesként kell elkezdeni bármelyiket a felsoroltak és a fel nem soroltak közül.
