Az én gyermekkoromban ritkaságszámba ment az a falu, amelynek ne lett volna valamirevaló füvesembere vagy -asszonya. Ez utóbbiakat javasasszonyoknak is nevezték, bár ez az elnevezés nem fedte pontosan a tevékenységüket. Ismerték a gyógyító növények titkát, és felkutatásuk érdekében fáradhatatlanul járták a természetet. Bevallom, egy volt közülük az anyai nagyanyám is, nem is akármilyen szinten javasolt, portánkon hivatalnokok is megfordultak a községházáról, de még a szomszéd faluból is.
Én már medikus diákként meg tudtam ítélni, hogy a pénzszerzés nem érdekelte, és nem volt beteg, akinek ártott volna a füveivel és a teáival. Mégis, lázongott bennem a „szakember” tiltakozása az „álorvoslás” ellen, amire anyám szelíden ezt mondta: „Nem csinál fiam semmi rosszat, csak megtanítja az emberekkel, hogy másképpen, tisztelettel nézzenek fűre, fára, virágra”. Az időskor mérsékletessége engem is megtanított arra, hogy szerzetesek, füvesasszonyok kísérletezték ki azokat a gyógymódokat, amelyekkel a modern orvostudomány helytáll a betegségekkel szemben, és hogy Arisztotelész és Galénosz is tanulmányozta a gyógyító füvek hatását. Megtanultam tisztelettel emlékezni Hildegard von Bingenre, a Rupertsi Kolostor szent apátnőjére, aki a XII. században Okok és orvoslásaik című művében összefoglalta kora gyógyászati tudományát, és protestáns létemre azt is megértettem, hogy miért avatták szentté 1931-ben Albertus Magnust, a XIII. század nagy természettudósát.
Mi magyarok is büszkén emlékezhetünk a debreceni református lelkészre, Méliusz J. Péterre, a jezsuita pap Lippay Jánosra vagy Fazekas Mihályra, a Ludas Matyi szerzőjének füvészkönyveire. A múlt század második felében a törvény sajnos Európa-szerte, így nálunk is kegyetlenül üldözte ezeket a „kuruzslókat”, s a tudásuk manapság feledésbe merült, akár az óegyiptomi írás, a hieroglifák olvasatának ismerete.
Évtizedek telnek majd el, hogy a természet adta lehetőségeket ismét eredményesen tudjuk felhasználni. A gyógyítás tudománya bevonult, mondanám igaz szívből: megbújt a szigorúan őrzött nagy gyógyszerkonszernek elefántcsonttornyaiba, amelyekről nem állítom, hogy eredménytelenek, de azt igen, hogy érinthetetlenek, s az emberi ismerettől távol esnek. Ma a Bayerra, Roche-ra, Ftizerre úgy gondolunk, mintha valami felsőbb lények uralta erődök vagy mesebeli világok lennének, ahonnan időnként furcsa nevű orvosságok áramlanak ki. Egyedül mi orvosok igyekszünk, nem kis erőkifejtéssel és egyre kevesebb eredménnyel fenntartani az ismeretek kapcsolatát az óriáskonszernek gyártmányai és a betegek között.
A betegségmegelőzés és az orvoslás tudományának ismeretében keletkezett űrbe, amely a „fűben, fában orvosság” tudásán alapult a múltban, befészkelték magukat a szélhámosok, sarlatánok, lelkiismeretlen csalók, akiknek egyetlen céljuk van, a könnyű és gyors meggazdagodás. Nemrég tartóztatták le Nenad Rosót, aki az alternatív medicina „ortomolekuláris (?) specialistájaként” – elképedésemre – az egyik helyi tévécsatorna műsorában egy interjú során rákgyógyászati eredményeivel dicsekedett. Igaz, megvásárolt terminusról volt szó, ám a médiának tudnia kell felismerni a határt a sarlatánság és az ismeretterjesztés között. Ha egy elhalálozott professzor elkeseredett lánya nem jelenti fel, ma is vidáman rendel valamelyik ötcsillagos hotelszobában. A vád szerint óriási összegeket harácsolt össze a hiszékeny és kétségbeesett emberektől, 300 eurót fizettetve a „diagnózisért” és 1200-at a mindent gyógyító, úgynevezett rife generátorért, amit egy Željko nevű ismerőse barkácsolt össze. A hírek szerint csak testépítő oklevelét tudta felmutatni a rendőrségnek, és „kivételes eredményeivel” traktálta őket és a vizsgálóbírót.
Nem állítom, hogy a beteg kötelessége lenne betekinteni ezeknek a szélhámosoknak az oklevelébe, de azt igen, hogy a túl sokat ígérő önreklámozókat, akár a tévében, akár az írott médiában, egészségügyi ellenőreinknek kötelességük idejében ellenőrizni.
