Kevés az olyan, dolgozót érintő betegség, amelynek a munkaadó – ha csak a kezdeti tüneteinek is – örülhet. Egy ilyen, a kevesek közül, a kiégés (a burnout angol kifejezésből).
Természetesen míg a munkás éjt nappallá téve emeli a vállalat tekintélyét, a főnök elégedett, ám hamarosan, a kiégés tüneteinek jelentkezésével a kolléga munkaereje, munkakedve csüggedtségbe hanyatlik; ha ekkor elmarad a beteg felkarolása, az végzetes következménnyel járhat.
A burnout tünetegyüttes újkori betegség, H. Freudenberger 1974-ben írta le először, ekképpen: „Burnout (kiégés) szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.”
A betegségnél öt fázist különíthetünk el: idealizáció – mint szabadon engedett kiscsikó, iramodik munkának fáradhatatlan kedvvel a dolgozó, leginkább egyetemet végzett értelmiségi, főként a hölgyek: lelkészi, pszichológusi, rendőri, újságírói, ápolói, ügyfélszolgálati feladatkörben. A „mindenbe-belekóstolás” időszaka ez, a lehetetlen tagadásáé. Az idealitások időszakaszát a racionalitások időszaka követi, a felismerésé, hogy azért a macska sem fog verebet egyszerre kinn és benn. Az egészséges gondolkodás fázisában járunk ekkor, a munkatempó csitul, de a kreativitás még számottevő. A rá következő éra már a betegség fontos jeleit hordozza: a munka iránti odaadás oda, elveszik az újító késztetés, megcsömörlik a dolgos kar, ernyed a szellem. A test fáradtsága lelki eredetű. Az élénkítőszerektől hozzáférhetetlen asztal jellemző tünete a kórnak. A negyedik időszak a frusztráció ideje. Hibásnak érzi magát a dolgozó, de a helyzeten változtatni képtelen. Csüggetegen ül helyén, se mosoly, se olyan felismerés, mely túllendíthetné a holtponton. Ha ez idő tájt még társai bosszantását is tűrnie kell, helyzete gyorsan fordulhat az ötödik stádiumba: apátiába, kiúttalan fáradtságba. Az életcél és elhivatottság-keresés megszűnik. Tudatállapota beszűkül, a család felé is csak kábán tekint a beteg. (Az egyedül élők fokozottan veszélyeztetettek!) Már vitatkozni sincs ereje az egykor dolgos elmének. Persze, ha ekkor elbocsátják munkahelyéről, még lázad erőtlenül, de inkább magára, mint társaira veszélyes. Sokszor az öngyilkosság tesz pontot a burnout szindróma végére.
A kiégést is könnyebb megelőzni, mint kezelni. Ajánlatos az 5–8 évenkénti munkahelycsere. Az új környezet új kihívásokra sarkall. A dicsérő szavak, vállveregetések is jót tesznek. Ám akinek különösebb hajlama van e byronizmusba hajló betegségre, komolyabb kezelésre szorul. Gyógykúrára van szükség, ami leginkább kényszerpihenőből áll, esetleg lélekbúvár bevonása is segíthet. A bizonyítás-kényszer folytán fellépő apátia tehát megelőzhető. A munkaadók felelőssége és érdeke elsősorban, hogy emberséges gesztusokkal, szerény anyagi hozzájárulással a dolgozó lelkéről se feledkezzenek el.
